Working languages: German to HungarianEnglish to HungarianHungarian to English |
|   Andrea Nemeth-Newhauser
ATA certified professional
NA Local time: 07:22 CST (GMT-6)
Native in: Hungarian  | |
Freelancer,  Verified site user | | Translation, Editing/proofreading, Voiceover (dubbing), Subtitling, Transcription | | Specializes in: | | Social Science, Sociology, Ethics, etc. | Linguistics | | Poetry & Literature | Cinema, Film, TV, Drama | | Idioms / Maxims / Sayings | Music | | Cooking / Culinary | Nutrition |
| Also works in: | | Religion | Tourism & Travel | | Law (general) | Internet, e-Commerce | | Finance (general) | Transport / Transportation / Shipping | | Journalism | Certificates, Diplomas, Licenses, CVs | | Business/Commerce (general) | Advertising / Public Relations | | General / Conversation / Greetings / Letters | Medical: Health Care |
More Less | | Questions answered: 99, Questions asked: 0 Easy / 8 PRO, PRO-level points: 124 | Sample translations submitted: 1| Hungarian to English: From Ervin Lázár, Benny Bean's Adventures - children's book | Source text - Hungarian
Bab Berci köve
Bab Berci feddőn nézett a kőre.
- Egy kődarab ne beszéljen - mondta és megborzongott.
- Mit fintorogsz, reszketsz, rázkódgatsz? - morgott a kő. - Ahelyett hogy boldog lennél, mert megszólítottalak. Mondj valakit, aki azzal dicsekedhet, hogy megszólította egy kő!
- Na, éppen ez az! - mondta Bab Berci. - Valami suskus van ebben. Varázslat. Ármány. Rontás. Valami rossz szellem bújt meg benned. Egy boszorkány, egy dzsinn!
- Hólyag - mondta csendesen a kő.
- Mit mondtál? - kérdezte Bab Berci, mintha bizony nem értette volna, s közben azt latolgatta, elfusson-e.
A kő azonban mély hallgatásba burkolózott.
Bab Berci elnézte a kőgörgeteges hegyoldalt. Kő kő hátán. És mindegyik hallgat, csak éppen ez az egy szólal meg. Azaz most már ez sem.
Bab Berci megszeppent. Melyik is volt az a kő, amelyik megszólalt?
- Hé, mondj valamit! - kiáltotta Bab Berci.
De a kőgörgeteges hegyoldal hallgatott, félelmetes hallgatással.
- Mi az? Megsértődtél? - kérdezte Bab Berci. - Kérlek, ne haragudj! Inkább elhiszem, hogy nem bújt meg benned semmiféle rossz szellem. Megkövetem kőségedet.
A kő vérig sértődhetett, mert most sem szólalt meg.
- Vedd tudomásul - mondta dühösen Bab Berci -, ha egy kő egyszer megszólal, akkor nem szabad utána örökre elhallgatnia! Az visszaélés a bizalommal!
- Bizalom? Miféle bizalom? - szólalt meg újra morgolódva a kő. - Itt fekszem évezredek óta, soha senkihez egy kukkot sem szóltam, s amikor végre hagy nehezen rászánom magam, az illető leossz-szellemez, leboszorkányoz, ledzsinnez! Ez neked bizalom?!
- Már mondtam egyszer, hogy ne haragudj! Mondd meg, mit szeretnél?
- Vigyél el engem innen - mondta a kő.
Bab Berci fölkapta a követ, a hóna alá csapta.
- Elég nehéz vagy - mondta.
- Ugyan, még hogy nehéz! - méltatlankodott a kő. - Láttál volna egymillió évvel ezelőtt. Hatalmas voltam, és méltóságteljes. Századmagáddal sem tudtál volna megmozdítani.
- És mitől fogytál le ennyire?
- Fagyok pattogtattak, vizek repesztgettek, szelek koptatgattak. Tudod, attól félek, hogy egykettőre egészen elkopok, nem marad más belőlem, csak egy aprócska porszem, és kedvére hord a szél, amerre akar.
- Repülni, az se kutya! - Mondta Bab Berci.
- Ugyan, kérlek! Repültem én már! Lebegtem, izzottam, iszonyú súlyoktól zsugorodtam, robbantam, lávaként zúdultam, szálltam, robogtam kőgörgetegekben... Egyáltalán, nagyon szép ifjúságom volt. De most már egymillió éve csak kopok, fogyok, porlok. Ötezer évvel ezelőtt még faraghattak volna belőlem egy óriási oszlopot, tarthattam volna egy templom kapuját, vagy hirdethettem volna a hősök emlékét. Kétezer éve még odaillettem volna egy bevehetetlen vár legerősebb bástyájának ormára, ezer éve is mi minden lehetett volna belőlem. Most meg, nézz rám... siralmas... de talán közkatonának még jó leszek. Azt szeretném, ha beépítenél a házadba. A többi kő közé.
- Ajaj! - vakargatta a fejét Bab Berci. - Az a bökkenő, hogy a házam háncsból készült. Sajnos egy fia kő sincs benne.
- Akkor találj ki nekem valami foglalkozást. Csinálni szeretnék valamit.
Bab Berci a kővel a hóna alatt hosszasan elgondolkozott.
- Hát nem is tudom - motyogta. - Talán levélnehezéknek használhatnálak... Az igaz ugyan, hogy egyáltalán nem kapok leveleket. De ne búsulj, majd kitalálunk valamit.
Hazaért háncsházába, a követ az ablakba tette. A kő kibámult az ablakon, és azt kérdezte:
- Azok mik?
- Virágok - mondta Bab Berci, mert virágok virítottak az ablaka alatt.
- Na, megvan! - kiáltott fel a kő. - Virág szeretnék lenni!
- Megkergültél - nevetett Bab Berci -, hogy képzeled?! Nem látod, hogy a virágok puha, könnyed, színes szirmokból, törékeny porzókból, kecses bibékből vannak? Nedv kering bennük. Élnek. Ha rájuk fúj a szél, lengedeznek.
- Akkor is virág akarok lenni! - mondta a kő.
- Bolond vagy - dohogott Bab Berci, de bent a szíve közepében valami megsajdult, ajaj, te féleszu, korholta magát, csak nem fogod megsajnálni ezt a követ, hiszen lehetetlent kíván. De dohoghatott, moroghatott, mert akkor már megsajnálta. mert lehet, hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben virág szeretne lenni szegény... Mit csináljak? - tűnődött Bab Berci. Ha valakitől tanácsot kérhetne... De kitol? Hiszen az egyetlen rigorózus, mogorva, ellenséges tekintetű Rimapénteki Rimai Péntekh jöhet csak szóba, mert ugye az öreg bohócot meg a Fiút nagy ívben el kell kerülni, más meg nem lakik a közelben.
Ha nincs más, nincs más - gondolta nagy elhatározással Bab Berci. - Elmegyek Rimapénteki Rimai Péntekhhez.
Jól kilépett, így eztán félórácskába sem telt, máris ott állt Rimapénteki Rimai Péntekh gerendákból rótt háza előtt, és kissé megszeppenten kopogott az ajtón.
- Ki az már megint?! - morgott odabent Rimapénteki Rimai Péntekh, résnyire kinyitotta az ajtót, kinézett. - Na persze, megint te! Gondolhattam volna!
- Hogyhogy megint - motyogott Bab Berci -, amikor másfél évvel ezelőtt voltam itt utoljára?
Rimapénteki Rimai Péntekh ügyet sem vetett a közbeszólásra.
- Nem látod, hogy éppen a munka dandárjában vagyok? - mondta, és fölfelé bökött az ujjával.
Hogyne látta volna Bab Berci, de még mennyire, hogy látta. Úgy füstölt a fából rótt ház kéménye, mint egy tűzhányó krátere. Ezzel is jelezvén, hogy gazdája most odabent kever, kavar, vegyít, kotyvaszt és főz, ne merje senki zavarni.
Ne haragudj, csak arról van szó - motyogta Bab Berci -, hogy egy kő...
Rimapénteki Rimai Péntekh azonban kegyetlenül közbevágott:
- Kő, kő! Én itt az emberiség érdekében éjt nappallá réve gürcölök, te meg ostobaságokkal zargatsz... Még hogy kő!
Bumm, becsapta az ajtót!
Bab Berci roggyantan állt odakint, és azt hajtogatta:
Minek jöttem én ide, minek jöttem én ide... - és aztán fölkiáltott: - Hopp! Ezért!
Mert meglátta Rimapénteki Rimai Péntekh ajtófélfájának felső végét. Az építőmester - lehet, hogy maga Rimapénteki Rimai Péntekh? - az ajtófélfa végére egy gyönyörű, fából faragott virágot ügyeskedett.
- Ez az! - mondta Bab Berci. - Köszönöm - tette hozzá ordítva, és már nyargalt is haza a rejtett erdei ösvényen.
Olyan pompázatos virágot farag ő abból a kőből, hogy hét nyelven beszél! Csak a háza előtt lassított kicsit gondolatai meg léptei iramán is. Hej! És mi vagyok én? Kőfaragó? Vagy netalántán szobrászművész? Te! Hiszen még sohasem volt véső a kezedben! Nemhogy virágot, még egy krumplit sem tudsz rendesen kifaragni! Ugyan már - gondolta -, majd megtanulok követ faragni. Nem olyan nagy ördöngösség az! Ezzel lábujjhegyen belopakodott az ajtón, hátha szundikál a kő, nem akarta zavarni. De a kő nem szundikált, nagyon is éber volt.
- Virág akarok lenni! Nem hallod? Virág! - kiáltotta Bab Bercinek.
Bab Berci csak morgott valamit biztatásféleképp, a szerszámosládája mélyéről előkotort egy vésőt meg egy kalapácsot, és uzsgyi, kislisszant az ajtón. Ment egyenesen a kőgörgeteges hegyoldalhoz. Mélyen meghajolt a kövek előtt.
- Tisztelt kő urak - mondta -, elnézéseteket kérem, de én most kőfaragni szeretnék tanulni rajtatok. Akinek ellenvéleménye van, szóljon.
A kövek hallgattak.
Akkor jó - gondolta Bab Berci, odaballagott egy akkoraforma kőhöz, mint az övé, és megpróbált belőle virágot faragni.
Na de ki gondolta ezt? Hogy a kőfaragás ilyen bonyodalmas mesterség. Azt hiszitek, úgy reped! az a fránya kő, ahogy az ember szeretné? Dehogy úgy reped! Vagy hogy reped egyáltalán? Dehogy reped! Szikrázik, porzik, serceg, úgy eldobja a vésőt, mint a sicc. Nesze neked, Bab Berci! De Bab Berci csak nem hagyta abba. Egyik kezét a véső törte föl, másikat a kalapács, a mutatóujja meg a hüvelykujja körmére is odasózott egy-egy jó nagyot, likállottak, sajogtak a körmei, de csak dolgozott napestig. Aztán másnap is, harmadnap is. Kövek garmadája maradt mögötte elrepesztetten, megcsonkítottan, szétfarigcsáltan. De a tizedik napon már sikerült valamelyes virágformát kifaragnia. Kicsit suta volt, esetlen, de ha valaki jobban megnézte, könnyen rájöhetett: az virág akar lenni. Bab Berci elszántan dolgozott tovább, s egyszer csak azt vette észre, hogy a kőgörgeteges hegyoldal olyan, mint egy sóbálvánnyá változtatott virágoskert. Bab Berci könnyed kőszirmokat, kőbibéket és kőporzókat faragott, akármelyik kőfaragónak a becsületére vált volna.
- Akkor most elékezett a nagy nap - mondta Bab Berci a kőnek.
- Miféle nagy nap? - siránkozott a kő. - Hetek óta mondogatom, hogy virág szeretnék lenni, és te a füled botját se mozdítod. Kegyetlen alak vagy, egy csipetnyit sem törődsz velem.
- És ez mi? - mutatta Bab Berci a kezét a kőnek.
A föltört tenyerét, a lilára kalapált körmeit.
- Ez mind miattad van - mondta. - Mert virágot akarok faragni belőled. Jól tűröd a fájdalmat?
- Bármilyen fájdalmat elviselek, ha virág lehetek - mondta a kő.
- Nahát akkor ide süss! - mondta Bab Berci, és nekilátott.
Véste, püfölte, faragta a követ. Az meg sikongatott, nevetgélt, jajgatott, már attól függően, hogy csiklandozta vagy fájdalmat okozott neki Bab Berci vésője.
De amikor megnézte magát a tükörben, egyszeriben elfelejtette minden fájdalmát.
- Ez én volnék? De hiszen ez csodálatos! Köszönöm neked, Bab Berci! Éppen ilyen akartam lenni.
Boldogan s nagy egyetértésben teltek a napok, a kővirág büszkén feszített az ablakban, s arra gondolt, hogy a kinti virágok bizonyára irigykednek, ha netalántán fölpillantanak Bab Berci ablakába. De erről soha nem bizonyosodott meg, lehet, hogy a kinti virágok észrevették őt, de az is lehet, hogy nem. Élték mindennapi életüket, örültek a napfénynek, esőnek, olykor még a szélnek is, mert a szélben kedvükre táncolhattak, hajladozhattak.
És aztán - nyár vége felé - szomorkás, ünnepélyes hangulat telepedett a kertre, a virágok szirma összezsugorodott, elszíneződött, eljött a hervadás ideje, a fáradt szirmok ellengtek, és a földhöz simultak.
A kővirág csak hallgatott, szelíd bánat töltötte el. Egy szép napon aztán észrevette, hogy nincs már a kertben egyetlen virág sem, csak ő virul Bab Berci ablakában.
- Mind elhervadtak a virágok - mondta Bab Bercinek.
Bab Berci gyanakodva kapta föl a fejét.
- Na és - mondta -, örülj neki, hogy te virulsz és pompázol.
A virág egy darabig hallgatott, aztán csendesen így szólt:
- Kedves Berci, ne haragudj! Én is szeretnék elhervadni.
Bab Berci lehajtotta a fejét.
- Talán az volna a legjobb, ha fognám a kalapácsot, és összetörnélek - mondta, de egy csöpp harag sem volt a hangjában. - Tudod mit, visszaviszlek a kövek közé, ahonnan hoztalak.
Hóna alá kapta, visszavitte a kőgörgeteges hegyoldalba.
- Itt aztán majd elhervadsz. Lehet, hogy ezer év is kell hozzá - mondta -, amíg egyetlen porszem leszel. És akkor majd talán igazi virág is lehet belőled.
Hátat fordított, nem köszönt, vissza se nézett, ment egyenesen haza. És maga sem tudta, miért, nagyon fájt a szíve. Vajon miért fájhatott?
| Translation - English
Benny Bean’s Stone
Benny Bean looked at the stone reproachfully.
"A piece of stone shouldn't talk," he said, and shuddered.
"Why are you making faces? Why are you shivering and shuddering?" the stone grumbled. "You should be glad that I talked to you. Name someone else who can boast of having been talked to by a stone!"
"That’s just it," Benny Bean said. "There's something fishy here. Some magic. Some trick. The evil eye. You're harboring an evil spirit. A witch, or a genie!"
"You blubberhead," the stone said quietly.
"What did you say?" Benny Bean pretended he didn’t understand, but in the meantime he contemplated running away.
But the stone wrapped itself in stony silence.
Benny Bean looked at the hillside covered with rolling stones. Stone upon stone, and every one of them is silent, only this one talks. Actually, not even this one any more.
Benny Bean got alarmed. Which one was the talking stone?
"Hey, say something," Benny Bean shouted.
But the mountainside covered by rolling stones was silent, dreadfully silent.
"What happened? Are you offended?" Benny Bean asked. "Please, don’t be angry. If you want, I'll believe that you're not harboring an evil spirit. I beg your pardon, Mr. Stone."
The stone must have been mortally offended, because it still refused to speak.
"Listen," Benny Bean said angrily, "if a stone speaks once, it mustn't stop speaking for good afterwards. That's an abuse of trust."
"Trust? What trust?" the stone spoke again, grumbling. "I've been lying here for millennia without saying a word to anyone, and when I finally bring myself to speak, you call me an evil spirit, a witch, a genie. You call this trust?"
"I apologized for that already. Now tell me what you want from me."
"Take me away from here," the stone said.
Benny Bean grabbed the stone and put it under his arm.
"You’re pretty heavy," he said.
"Heavy, me?" the stone protested. "You should've seen me a million years ago! I was enormous and dignified. You couldn't have moved me even with the help of a hundred people."
"And how did you lose so much weight?"
"I was cracked by frost, split by water, worn down by the wind. You know, I’m afraid that soon I’ll be completely worn away, down to a tiny speck of dust, and the wind will be able to carry me wherever it wants to."
"Flying is not to be sneezed at," Benny Bean said.
"Oh, fiddlesticks! I've flown before. I floated, glowed, shrank under immeasurable weight, exploded, gushed out as lava, flew and rumbled downhill in avalanches.… All in all, the time of my youth was glorious. But for the last million years I've done nothing but been decaying, wearing away, turning to dust. Five thousand years ago I could still have been carved into a huge pillar, I could have held up the gate of a temple, or I could've stood as a tribute to the memory of heroes. Two thousand years ago, I would've fit on the gable of the strongest bastion of an impregnable fortress, and even a thousand years ago I still could've become a number of things. But now, just look at me… I'm pitiable… but perhaps I can still be useful as a foot soldier. I want you to build me into your house. Among the rest of the stones."
"Oh my," Benny Bean scratched his head. "The problem is that my house was built of bark. Unfortunately there's not a single stone in it."
"Well then, give me any job. I'd like to do something."
Benny Bean thought for a long while with the stone under his arm.
"I don’t know," he mumbled. "I might use you as a paperweight… Although I never receive any letters. But don’t worry, we’ll come up with something."
He got home to his house of bark and put the stone in the window. The stone stared out the window and asked, "What are those?"
"Flowers," Benny Bean said, because there were flowers blooming underneath his window.
"I know!" the stone shouted. "I want to be a flower!"
"Are you nuts?" Benny Bean laughed. "How could that be? Can’t you see that flowers have soft, delicate, colorful petals, fragile stamens and graceful pistils? Sap is coursing through them. They're alive. When the wind blows, they sway."
"Never mind, I still want to be a flower!" the stone said.
"You're crazy," Benny Bean grumbled, but he felt a pang deep in his heart. "You half-wit," he reproached himself, "don't you now start feeling sorry for this stone that wants the impossible." But grumble and grouse as he might, he felt sorry for the stone already, because it may be a good thing to be a stone, but to be a stone wanting to be a flower.… "What should I do?" Benny Bean thought. If only he could ask someone.… But who? Because the only person who came into question was the stern, grumpy Evelyn Grimrose of Grimrose Path with his piercing eyes, because, as he well knew, the old clown and the Lad had to be avoided at all cost, and no one else lived nearby.
"Well, if there’s no one else, there’s no one else," Benny Bean decided. "I’ll pay a visit to Evelyn Grimrose of Grimrose Path."
He walked very fast, so in barely half an hour he was standing before the log cabin of Evelyn Grimrose of Grimrose Path, and he timidly knocked on the door.
"Who is it this time?!" Evelyn Grimrose of Grimrose Path grumbled. He opened the door a crack and looked out. "You again! I should’ve thought so."
"Again?" Benny Bean muttered. "The last time I came here was one and a half years ago!"
Evelyn Grimrose of Grimrose Path ignored the comment.
"Can’t you see that I’m in the middle of something?" he said, pointing up with his finger.
Of course Benny Bean could see it, of course he did. The chimney of the log cabin was smoking like the crater of a volcano, which indicated that the master of the house was stirring, mixing, combining, concocting and brewing; woe to anyone who would disturb him!
"I’m sorry, all I want to say is," Benny Bean mumbled, "that a stone…"
But Evelyn Grimrose of Grimrose Path interrupted him harshly.
"Stone, my foot. Day and night I’m toiling away here for the benefit of humanity, and you come here to bother me talking rubbish… A stone, indeed!"
And he slammed the door with a bang.
Benny Bean stood outside, shattered, and kept repeating,
"Why did I come here? Why did I come here…" and then he shouted, "That’s why! Yes, indeed!"
Because he caught a glimpse of the end of the lintel above Evelyn Grimrose of Grimrose Path’s door. The builder – possibly even Evelyn Grimrose of Grimrose Path himself? - had carved a gorgeous wooden flower at the end of the lintel.
"That’s it!" Benny Bean said. "Thank you!" he added screaming, and ran home along a hidden forest trail.
He will carve that stone into a beautiful flower, the like of which has never been seen! He didn’t put a brake on his thoughts and on the speed of his steps until he got to his house. "Hey! What do you think you are ? A stone mason? Or a sculptor even? You! You've never even held a chisel in your hands! You can’t carve a potato, let alone a flower! No problem," he thought. "I'll learn to carve stones. It can’t be that difficult!" He tiptoed inside so he wouldn’t disturb the stone, should it be napping. But the stone wasn’t napping; it was very much awake.
"I want to be a flower! You hear me? A flower!" it shouted at Benny Bean.
Benny Bean mumbled something in the way of encouragement, dug a chisel and a hammer from the depth of his tool box, and whoosh, he was out the door. He went straight to the mountainside covered by the rolling stones. He bowed deeply before the stones.
"Dear Mr. Stones," he said, "I apologize, but I want to practice stone masonry on you. Whoever objects, let me know."
The stones were silent.
"Good," Benny Bean thought. He walked up to a stone about the size of his, and tried to carve it into a flower.
But who would've thought that stone masonry was such a complicated craft? Do you think that blasted stone splits the way you want it? It doesn’t. Or does it split at all? No, it doesn’t. It sparks, it sends off dust, it crackles, and easily throws off the chisel. You have your work cut out for you, Benny Bean! But Benny Bean didn’t stop. One hand chafed by the chisel, the other by the hammer, he occasionally hit the nail of his thumb or his index finger with the hammer; his nails were purple and sore, but he kept working till the evening. And the next day, and the next. He left a host of stones in his wake, split, mutilated, carved into pieces. But on the tenth day he managed to carve something like a flower. It was a little lopsided, a little clumsy, but it was easy enough to see that it was supposed to be a flower. Benny Bean resolutely pressed on, until he realized that the mountainside with the rolling stones looked like a calcified flower garden. Benny Bean carved delicate stone petals, stone stigmas and stone stamens that would put any mason to shame.
"So, the big day has arrived," Benny Bean told the stone.
"What big day?" the stone wailed. "I’ve been telling you for weeks that I want to be a flower and you pay no attention. You’re cruel, you don’t care a bit about me."
"And what about this?" Benny Bean showed his hands to the stone. His blistered palms, his nails hammered purple.
"This is all for you," he said. "Because I want to carve you into a flower. Do you tolerate pain well?"
"I'll take any pain just to become a flower," the stone said.
"Well then, here goes," Benny Bean said, and he started.
He chiseled, banged and carved the stone. And the stone squealed, giggled and wailed, depending on whether Benny Bean’s chisel was tickling or hurting it.
But when it looked in the mirror, it forgot all about the pain.
"Is this really me? This is wonderful! Thank you, Benny Bean! That’s just what I wanted to look like!"
The following days were spent in happiness and great harmony. The stone flower proudly basked in Benny Bean’s window and thought that the flowers outside must be envious when they look up. But it never found out; the flowers outside may or may not have noticed. They lived their daily lives; they were happy about the sun and the rain, and sometimes even about the wind, because in the wind they were able to dance and bend to their hearts’ content.
And then, towards the end of summer, a gloomy, solemn mood descended on the garden. The petals of the flowers shrank and became discolored. The time of withering had come; the tired petals floated away and hugged the ground.
The stone flower kept quiet; it was filled with a mellow gloom. One day it noticed that there wasn’t a single flower left in the garden besides itself in Benny Bean’s window.
"All the flowers have withered," he told Benny Bean.
Benny Bean looked up suspiciously.
"So what?" he said. "Be glad that you're still gorgeous and blooming."
The flower was silent for a while, and then said quietly, "Dear Benny, don’t be angry. I also want to wither."
Benny Bean hung his head.
"Perhaps I should take the hammer and break you to pieces," he said, but there wasn’t a trace of anger in his voice. "You know what, I’ll put you back among the stones where I got you from."
He picked up the stone and took it back to the stone-covered mountainside.
"Here you can wither away, "he said. "It may take a thousand years until you become a single kernel of dust. Then you can turn into a real flower."
He turned his back without saying good-bye; he didn’t look back once, but went straight home. And for some reason his heart was very heavy. I wonder why?
|
More Less | | Years of translation experience: 35. Registered at ProZ.com: Oct 1999. | | N/A | English to Hungarian (American Translators Association, verified)
Hungarian to English (American Translators Association, verified)
| | ATA, ALTA, AATIA, HITA | | Microsoft Excel, Microsoft Word, Powerpoint, Wordfast | | http://home.earthlink.net/~anewhaus/translation.html |  CV/Resume (DOC) | | First ProZ.com Translation Contest 2007: English to Hungarian | | About me
Areas of interest and proficiency:
literature, children's books, humanities, linguistics, music, general, business, cooking
ATA certified for English to Hungarian and Hungarian to English; Language Chair English to Hungarian.
35 years of experience in translation.
Own many specialized dictionaries and glossaries.
|
Keywords: literature, children's books, linguistics, music, humanities, business, pofessionalism
Profile last updated
Jan 17, 2008 |
Expertise