Top quality Hungarian English translation

Working languages:

English to Hungarian
Simple English to Hungarian
Hungarian to English

Andras Ottlik
Managing director

Budapest, Budapest, Hungary

Local time: 02:17 CEST (GMT+2)

Native in: Hungarian

Send email

Feedback from
clients and colleagues
on Willingness to Work Again

No feedback collected

Freelance translator and/or interpreter

This person has a SecurePRO™ card. Because this person is not a ProZ.com Plus subscriber, to view his or her SecurePRO™ card you must be a ProZ.com Business member or Plus subscriber.

This person is not affiliated with any business or Blue Board record at ProZ.com.

Translation, Interpreting

Specializes in:
Law (general)	Law: Contract(s)
Computers: Hardware	IT (Information Technology)
Internet, e-Commerce	Media / Multimedia
Computers (general)	Military / Defense
Surveying	Management

Sample translations submitted: 1

English to Hungarian: anti-sway bar General field: Social Sciences Detailed field: Accounting
Source text - English 1.2. Közel-Kelet és Észak-Afrika A szakirodalomban MENA-ként is nevezett, a Közel-Keletet és Észak-Afrikát felölelő régió Marokkótól Irakig és Ománig magában foglalja az arab világot, kiegészülve Izraellel és Iránnal. Hosszú évtizedeken keresztül Ankara nem tartotta prioritásnak a környező közel-keleti és észak-afrikai országokkal létesítendő kapcsolatokat. Az elmúlt évtizedben azonban – növekvő gazdasági erejének, valamint külpolitikai és külgazdasági aktivizmusának is köszönhetően – Törökország a régió meghatározó országává vált. Az „arab tavasz” eseményei kapcsán különösen jól látható Törökország új pozíciója. Bár a törökök továbbra is a nyugati szövetség stratégiai fontosságát hangsúlyozzák, sokan (a Törökországon belüli szekuláris ellenzék körében inkább negatív felhanggal) már az iszlám zászlaja alatt megvalósuló regionális vezető szerepről vizionálnak. A törökök és a közel-keleti, illetve észak-afrikai, javarészt arabok lakta térség történelmét hosszú évszázadokra összefűzte az Oszmán Birodalom, amely a 15. századtól egészen a 20. század elejéig meghatározó tényezője volt a Földközi-tengert környező régióknak és az egész Közel-Keletnek is. A Birodalomnak fénykorában Algériától Mezopotámiáig és Jemenig terjedt a hatalma. A 19. századtól azonban az óriási terület egyben tartása nehezebbé vált, fokozatosan szakadtak le róla tartományok a növekvő belső elégedetlenség és a külső hatalmi tényezők (elsősorban a britek és franciák) aktív közreműködése miatt. Az I. világháborút követően létrejött új török állam az arabokat sokáig árulóknak tartotta, hiszen az angolokkal összejátszva az Oszmán Birodalom felbomlásáért harcoltak. De hasonló bizalmatlanság és ellenérzés jellemezte a másik oldalt is. Az arabok az oszmán uralmat tették felelőssé az elmaradottságért, és a szekularizálódó, a kalifátus intézményét megtagadó Törökországot az iszlám „árulójának” látták. A későbbiekben a Nyugattal és főleg az Egyesült Államokkal szoros szövetséget kiépítő, Izraellel is jó viszonyt ápoló Törökországot az arab országok többnyire ellenségként kezelték. Politikai kapcsolatok Az utóbbi években jól kirajzolódott egyfajta „muszlim prioritás” a török külpolitikában a palesztinkérdés és az „arab tavasz” után a Közel-Kelet tekintetében általánosságban is. Sajátos munkamegosztás jellemezte a török vezetést. Erdoğan volt az, aki leginkább a muszlim vonalat „vitte”, míg Abdullah Gül (köztársasági elnökként) vagy Davutoğlu (külügyminiszterként, majd miniszterelnökként) jóval visszafogottabban fogalmazott. Erdoğan a síita közvéleményt is igyekezett megnyerni: 2012-ben beszédet mondott a síiták legnagyobb ünnepén Isztambulban, találkozott Sistani ajatollahhal, az iraki síiták vallási vezetőjével, és 2011-ben a szaúdiak bahreini beavatkozásakor óva intett egy újabb „Kerbalától”. Az elmúlt évek, különösen a szíriai konfliktus eszkalálódása azonban felerősítette a szunnita egységet. A Közel-Kelet kapcsán a törökök kiemelt szerepét hangsúlyozta Davutoğlu, amikor a török és az arab világ közötti „pszichológiai affinitásról” beszélt. A törökök úgy érzik, ők hivatottak közvetíteni Európa, a nyugati világ és az arab/muszlim világ között, hiszen ők értik a racionális gondolkodást és ismerik a nyugati értékeket, ugyanakkor a keleti gondolkodás sem idegen tőlük. Törökország viszonyát a környező országokkal az általános külpolitikai stratégiai célok mellett minden esetben sajátos jellemzők befolyásolják, ezért röviden áttekintjük a legmeghatározóbb politikai elemeket a kétoldalú kapcsolatokban. A viszonyt Irakkal hosszú ideig határproblémák árnyékolták be. Az első világháború után Törökország nem akart belenyugodni, hogy Moszul a brit mandátumterületként megalakuló Irak része lett. Az érvelés szerint Moszul nem arab, hanem kurd terület, a kurdokat pedig – hegyi törököknek tartva – nem ismerték el külön nemzetiségként. A II. világháborút követően is hullámzó volt a kapcsolat, amely nagyban függött a két ország belpolitikai folyamataitól. A hatvanas években Törökország a teljes Nyugat-orientáltság után lassan nyitni kezdett a Közel-Kelet irányába. Ez a politika a hetvenes évek olajárrobbanása idején kifizetődő volt, az 1973 és 1977 között elkészült olajvezeték még szorosabbra fonta a viszonyt Irak és Törökország között. A kétoldalú kapcsolatok a kölcsönös gazdasági előnyökre alapozódtak, ezért a kilencvenes évektől az Irak ellen amerikai nyomásra bevezetett gazdasági embargók komoly érvágást jelentettek a törököknek. Ám a jó viszonyt beárnyékolta a délkelet-anatóliai folyószabályozási program. Bár Irakkal kevésbé vált feszültté a helyzet, mint Szíriával, a projekt, illetve a vízhozam-megállapodás a mai napig alapvető probléma az érintett országok kapcsolatában. Csapadékszegény években különösen fellángol a vita a továbbengedett víz mennyiségéről. A 2009-ben tető alá hozott háromoldalú megállapodás értelmében Ankara vállalta, hogy az eddiginél több vizet enged át, míg Irak kőolajat ad cserébe. A kurdkérdés szintén állandó vitaforrás. Az egyre nagyobb önállóságra szert tevő, kurd irányítás alatt álló Észak-Irak komoly félelmeket ébresztett a kurd autonómiától rettegő Ankarában. Az elmúlt időszakban azonban sikerült enyhíteni a feszültséget, az iraki kurd kormányzat ugyanis vállalta, hogy támogatja a PKK elleni küzdelmet. Núri al-Maliki iraki miniszterelnök is megígérte a keményebb fellépést, egyenlőségjelet téve a PKK és az al-Kaida közé. Mindezt a törökök az egyre szorosabbá váló gazdasági szálakon keresztül „kompenzálják”. Törökország nem vett részt a Husszein-rendszer megdöntésében, a háború utáni újjáépítésben viszont központi szerephez jutott. Egész Irakban, de különösen az ország északi részén folytat nagyon aktív (agresszív) terjeszkedést. A török politika igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani az újonnan létrejött iraki rezsimmel. Támogatta Dzsalal Talabani megválasztását 2005-ben, s az észak-iraki kurd vezetőkkel is rendszeresen találkoztak török kormányzati képviselők (a PKK elleni harc mellett főként gazdasági kérdésekről egyeztetve). 2009-ben Davutoğlu külügyminiszter, 2011-ben pedig Erdoğan miniszterelnök is ellátogatott a kurd fővárosba, Erbilbe. Bár Ankara kétségkívül igyekszik hozzájárulni az új Irak stabilitáshoz, a kurdkérdés kapcsán bármikor kész akár konfliktussal járó akciókra is. Irán az egyik első szövetségese volt az újonnan létrejövő török nemzetállamnak, 1926-ban írta alá Kemal Atatürk és Reza Pahlavi a két ország közötti barátsági szerződést. Az egyezmény egyik ki nem mondott célja a kurdok elleni közös fellépés lehetőségének megteremtése volt. A két ország közötti rokonszenv a hasonló modernizációs politikában is megjelent: mindkét erős kezű vezető egy gyorsan fejlődő Nyugat-barát országot álmodott meg. Az 1955-ös bagdadi paktumban is közösen vettek részt, és egészen a hetvenes évek végéig jó viszonyt ápoltak. Az iráni forradalom győzelmét követően azonban a szekuláris, NATO-tag Törökország és az iszlamista alapokra épülő, Nyugat-ellenes Irán közötti kapcsolat nem volt felhőtlen. Ankara a PKK támogatását kérte számon Iránon, Teherán viszont elsősorban a szoros török–izraeli együttműködést sérelmezte. A 2002-es török kormányváltás fordulópontot jelentett a két ország relációjában. Már ezt megelőzően is Ahmet Necdet Sezer elnök vezetésével üzletemberekből álló népes delegáció látogatott Iránba a gazdasági kapcsolatok megerősítése érdekében, az AKP kormányra kerülésével pedig a viszony még szívélyesebbé vált. Az elsődleges terep a gazdaság volt: míg az ezredfordulón alig 1 billion dollárra rúgott a kétoldalú kereskedelem, 2011-re ez meghaladta a 16 billion dollárt. Az Egyesült Államok nem örült a két ország közötti gazdasági kapcsolatok élénkülésének, de míg az Egyesült Arab Emirátusok esetében sikerült visszaszorítania ezeket, Ankara most nem engedett a nyomásnak. Sőt, 2010-ben Erdoğan miniszterelnök Lula da Silva brazil elnökkel együtt látogatott Teheránba, hogy segítségüket ajánlják fel a békés célú atomfelhasználás területén. Valójában Törökország nem fordított hátat nyugati szövetségeseinek, csupán éreztetni kívánta, hogy immár számottevő regionális tényező. Itt is érvényesíteni kívánta mediátori szerepet, magának tulajdonítva a nyugati és a muszlim világ közötti híd szerepét. Az erősödő nemzetközi nyomás hatására Törökország 2011-ben engedélyt adott, hogy területén egy amerikai (NATO) rakétavédelmi és radarrendszert építsenek ki. Emögött részben Irán növekvő szíriai aktivitása állt, ami megijesztette a törököket. Ugyanakkor az ankarai kormányzat szerette volna elérni, hogy az amerikaiak ne osszák meg az információkat Izraellel, erre azonban Washington nem volt hajlandó. A radarok telepítése megrontotta a török–iráni kapcsolatokat. Irán arra hívta fel Törökországot, hogy gondolja végig szíriai politikáját, a NATO-ban betöltött helyét, illetve az „arab tavasz” tekintetében a saját szekuláris modelljének a terjesztését. A romló viszonyból is következően az észak-iraki Kandil-hegységből Teherán egyértelmű hozzájárulásával az iráni oldalra helyezte át táborát a PKK. A 2002-es török fordulat hatására az addigi szekuláris – iszlamista ellentét látszólag eltűnt. Valójában egy új törésvonal jött létre a radikális síita és a mérsékelt szunnita iszlamisták között. Az arab világ számára a kettő közül egyértelműen a szunnita, ráadásul gazdaságilag sikeres, a világgazdaságba és a világpolitikába is beágyazódó Törökország a vonzóbb. Ez az „arab tavasz” idején is jól kirajzolódott. Irán az egyre inkább érzékelhető török regionális vezető szerep miatt vált ellenségesebbé Törökországgal szemben. A szír polgárháború tovább élezte a konfliktust az Aszadot támogató irániak és az Aszad eltávolítását szorgalmazó törökök között. Szíria esetében a hidegháború alatt alapvetően politikai/ideológiai ellentét határozta meg a kapcsolatokat: míg a Törökország NATO-tag volt, Szíria a szovjetek egyik legfontosabb térségbeli szövetségesének számított. Mindemellett Szíriával számos egyéb konfliktus is adódott. Az egyik alapvető problémát a tengerparti Hatay provincia (Alexandretta) jelentette. Szíria hosszú időn keresztül küzdött a véleménye szerint jogtalanul elbitorolt területért, de 2004-ben feladta területi igényét, sőt 2009-től számos, az utazást könnyítő megállapodás született a két ország között. Ennek ellenére Szíria a terület Törökországhoz való tartozását a mai napig nem ismerte el. Egy másik állandósult konfliktusforrás az Eufrátesz-gátak építésének köszönhető. A Délkelet-Anatólia Projekt keretében a nyolcvanas évektől kezdve Törökország óriási vízierőmű-rendszert épített ki a Tigris és az Eufrátesz folyón, és a vizet a dél-anatóliai vidék öntözésére, valamint energiatermelésre használta. Ez azonban jelentősen lecsökkentette az Eufrátesz vízhozamát Szíriában. A konfliktust a kétezres években vízhozam-megosztási megállapodással igyekeztek rendezni, amiért cserébe Ankara Hatay státusának hivatalos elismerését kérte Szíriától. További tartós ellentétet eredményezett a két ország között a „belső ellenségek” támogatása. Míg Szíria rendszeresen segítette a kurd PKK-t, és beengedte a PKK gerilláit az ország területére, a törökök a szír ellenzékiek számára nyújtottak (és nyújtanak ma is) menedéket. Amikor 1998-ban a törököknek – titkos megállapodás keretében – sikerült elérniük, hogy Öcalant, a PKK akkor Damaszkuszban élő vezetőjét Szíria kiutasítsa, a két ország közötti viszony korábban soha nem látott javulásnak indult. Tovább erősödtek a kapcsolatok 2003-ban, amikor a török parlament elutasította a katonai részvételt az Irak elleni invázióban. Ezzel Szíria számára Törökország már nem amerikai vazallusként jelent meg. A következő évben Erdoğan miniszterelnök Damaszkuszba látogatott, és aláírták a két ország közötti szabad kereskedelmi megállapodást. Az új török külpolitika által favorizált mediátori tevékenység keretében 2008-ban Ankara közvetíteni próbált Damaszkusz és Tel Aviv között a Golán-fennsík kérdésében. A tárgyalások végül négy forduló után megszakadtak, amihez hozzájárult a gázai konfliktus miatt kiéleződő török–izraeli viszony is. Mindez tovább javította a török–szír kapcsolatokat: 2009-ben közös hadgyakorlatot tartottak a közös határon, és tervek születtek hadiipari együttműködésre is. A javuló kétoldalú viszonynak, illetve az Erdoğan és Aszad szír elnök között kialakult jó személyes kapcsolatnak volt köszönhető, hogy 2011-ben az „arab tavasz” nyomán kirobbant polgárháború során kezdetben visszafogottak voltak a török megnyilvánulások. Azonban a véres kormányzati fellépések és a Törökországba menekülő szírek növekvő száma miatt egyre élesebbé váltak az Aszad-rezsimnek szánt diplomáciai figyelmeztetések. A határincidensek, majd 2012 júniusában egy török katonai gép lelövése arra indította Ankarát, hogy az Aszad-rezsimmel megszakítsa a kapcsolatokat, és a szír ellenzéki erőket támogassa. Az azóta bekövetkezett fejlemények azonban még bonyolultabbá tették a szír–török viszonyt: az Iszlám Állam előretörése, a török határ mentén folyó harcok, a törökországi kurdok aktivizálódása, az Iszlám Állam ellen létrejövő nemzetközi koalíció fellépése jelenleg szinte megjósolhatatlanná teszi a végkifejletet és a kétoldalú kapcsolatok jövőjét. A három Törökországgal közvetlenül szomszédos állam mellett számos további olyan közel-keleti országról is érdemes röviden szót ejteni, amelyek szintén meghatározóan befolyásolják a törökök térségbeli helyzetét és politikáját. Izrael hosszú időn keresztül kiemelt partnere volt Törökországnak. 1949 márciusában Törökország volt az első muszlim többségű ország, amely elismerte az újonnan létrejött Izrael államot. A Jeruzsálem és Ankara közötti jó viszonyt az Egyesült Államok erőteljesen támogatta. Az első látványos ellentétet a palesztin területek 1967-es megszállása váltotta ki, Törökország ekkor csatlakozott az Arab Liga Izraelt elítélő határozatához. A kétoldalú diplomáciai kapcsolatokat 1992-ben emelték nagyköveti szintre, és a kilencvenes évek általánosságban is a viszony javulását hozta magával. 1996-ban katonai megállapodást írtak alá, amely fegyvervásárlások, hadieszköz-felújítások mellett Izrael számára a török területek feletti gyakorlórepülések lehetőségét is magában foglalta. 2000-ben pedig szabad kereskedelmi megállapodást kötött a két ország. A kétezres években fokozatosan romlottak a kapcsolatok, bár mind Törökország (a „zéró probléma” politikájának keretében), mind Izrael érdekelt volt az együttműködés fenntartásában. Erdoğan 2005-ben Izraelbe látogatott, és felajánlotta a török mediátori szerepet a béketárgyalások előmozdítására. Még 2007-ben is a katonai együttműködés kiszélesítését tervezték, Izrael katonai műholdat és légvédelmi rakétákat ajánlott Törökországnak, és a török hadsereg F-4-es és F-5-ös repülőinek, valamint M60A1-es tankjainak izraeli modernizálásáról is (közel másfél billion dollár értékű) megállapodás született. Emellett 5 billion dolláros harckocsi-, és 2 billion dolláros rakétavásárlás is szóba került. A szír–izraeli viszony javítása érdekében tett török mediációt 2007-ben szintén elfogadta Izrael. A konfliktusok azonban két témában, a palesztinkérdésben és az iráni nukleáris program megítélésében megmaradtak. Törökország már az AKP kormányra kerülése előtt elítélte Izrael palesztinok elleni fellépését, 2002 áprilisában pedig a kormányfő, Bülent Ecevit „népírtásnak” nevezte az izraeli akciókat. Jelentős különbség volt a korábbiakhoz képest, hogy míg a kilencvenes évek végén Ismail Cem külügyminiszter pártatlan harmadikként próbált közvetíteni Izrael és a palesztinok között, addig Erdoğan és az AKP egyértelműen a palesztinokkal szimpatizált, és az „idősebb testvér” felelősségeként értelmezte a mellettük történő kiállást. A kapcsolatok 2006 után romlottak látványosan, mikor Izrael sérelmezte, hogy Törökország fogadta Khaled Mashal Hamasz-vezetőt. Ankara viszont élesen elítélte Izrael 2008-2009-es gázai akcióit. Izrael 2010 elején, egy az országot rossz színben feltüntető török tv-sorozat miatti tiltakozás során látványosan „lekezelte” Törökország diplomáciai képviselőjét, amiért a törökök nyilvános bocsánatkérést követeltek. A legsúlyosabb ellentétet azonban a 2010 májusában, az Izrael engedélye nélkül a gázaiaknak segítséget szállító hajó (Mavi Marmara) elleni izraeli akció váltotta ki, amely során kilenc török aktivista életét vesztette. Ankara ismét bocsánatkérést és kártérítést követelt, majd ennek elmaradásáért kiutasította az izraeli nagykövetet, és felfüggesztette összes katonai megállapodását és megrendelését. A földközi-tengeri ciprusi gázlelőhely izraeli segítséggel történő kiaknázása újabb konfrontációt vetített előre. A két ország közötti viszony stratégiai jelentőségét mutatja azonban, hogy az USA óriási erőfeszítéseket tett a két ország közötti kapcsolat helyreállítására. Barack Obama amerikai elnök és külügyminisztere személyesen is igyekeztek rávenni a feleket a megbékélésre. Az utóbbi években a kapcsolatok kezdenek normalizálódni, amiben elsősorban a gazdasági motivációk dominálnak, de Szíria kapcsán is több ponton találkoznak a két ország érdekei, így például Irán növekvő szerepének visszaszorításában. Törökország és Szaúd-Arábia között a viszony hosszú időn keresztül nem volt barátinak mondható. A hetvenes évektől ugyan megélénkültek a gazdasági együttműködések – Törökországnak olajra volt szüksége, Szaúd-Arábiának pedig a török építőipari vállalkozásokra – politikai szinten azonban a közös szövetséges, az USA törekvései ellenére sem közeledtek egymáshoz. Sőt, a kilencvenes évek elején, amikor Szaúd-Arábia, Egyiptom és Szíria összefogott egy új arab világ létrehozására, a szíreknek sikerült a törökökkel szembeni ellenérzéseiket kiterjeszteni a többi érintettre is. Irak 2003-as megszállásának, és a síiták iraki térnyerésének hatására Szaúd-Arábia átértékelte politikáját. Az iraki–iráni síita tengellyel, illetve a szoros iráni–szír szövetséggel szemben a szaúdiak is szövetségesek után néztek, és az AKP vezette Törökország ideális partnernek látszott a térség stabilitásának biztosítása terén. Az Öböl-államok is többször felsorakoztak a török–szaúdi „koalíció” mögé, pl. azokban az esetekben, ahol Irán regionális előretörését igyekeztek ellensúlyozni. Ám előfordult az is, hogy Törökország és Katar, valamint Szaúd-Arábia más erőket támogatott, (leginkább Egyiptom esetében volt ez jól látható). Az arab nacionalizmus élharcosának számító Egyiptom és Törökország között szintén hosszú időn keresztül volt feszült a viszony, és csak a nyolcvanas évektől konszolidálódtak a kapcsolatok. Új színt jelentett a politikai palettán az „arab tavasz” eseményei után hatalomra kerülő egyiptomi vezetés. A változások után új utat kereső országban nagy lelkesedéssel fogadták a 2011 szeptemberében kairói látogatásra érkező Erdoğant és népes küldöttségét. A független palesztin állam létét érintő határozott megnyilatkozása, illetve a demokratikus átmenet támogatására tett ígéretei tovább növelték az arab közvélemény szemében a török kormányfő népszerűségét. Davutoğlu külügyminiszter Egyiptom és Törökország kapcsán a „demokrácia tengelyéről” beszélt. Az Egyiptommal kötött egyezmények infrastrukturális megaprojektekről (Földközi-tenger alatti elektromos és gázvezeték-hálózat), valamint a kereskedelem és a beruházások jelentős bővítéséről szóltak, és jól beleillettek az elmúlt években tető alá hozott török regionális megállapodások sorába. Emellett az Izraellel kiéleződött viszony tekintetében is a török pozíciót erősítette a kapcsolatok szorosabbra fűzése Egyiptommal. Érdekes megfigyelni, hogy Mohamed Murszi 2012-es elnökké választásával hasonló helyzet alakult ki Egyiptomban, mint ami Törökországot is jellemezte. Egy mérsékelt iszlamista kormánypárt és elnök állt szemben a szekuláris berendezkedést védő hadsereggel. Az egyiptomi visszarendeződés, a Murszi elleni katonai puccs (2013 júniusában), majd Sisi tábornok hatalomátvétele azonban megrontotta a kialakuló jó viszonyt. Ankara nem ismerte el az új vezetést és a gazdasági kapcsolatokat befagyasztotta, Egyiptom pedig kiutasította a török nagykövetet, és ügyvivői szintre fokozta le a diplomáciai kapcsolatokat. A két ország politikai viszonya még 2017-ben is feszült volt, Erdoğan politikailag teljesíthetetlen feltételekhez kötötte azok javulását , de gazdasági területen lassan újraindult a közeledés. A világgal „megbékülő” Kadhafi Líbiája vonzó gazdasági partner volt Törökország számára, a kétezres években felélénkültek a gazdasági kapcsolatok, és számos gyümölcsöző megállapodást írtak alá török cégek a líbiai vezetéssel. 2011-ben az „arab tavasz” folyományaként meginduló líbiai polgárháború közel 15 billion dollárnyi török projekt megvalósítását tette kockára, így nem véletlenül ellenezte Ankara kezdetben a NATO beavatkozását. Március végére azonban a megváltozott körülmények hatására a török vezetés módosította véleményét, és a beavatkozás támogatójává vált. Az ellenzéki erőkkel jó kapcsolatot kiépítve (pénzügyi segítség, élelmiszer-szállítmányok, Davutoğlu 2011. augusztusi, majd Erdoğan szeptemberi látogatása) igyekeztek biztosítani a jövőbeli török pozíciókat az országban. Ennek ellenére jelenleg Líbia is elveszni látszik Törökország számára. A kaotikus belpolitikai viszonyok között a Muszlim Testvériség mögötti kiállás magával vonta a többi erő kritikáját, és bár a török külpolitika az utóbbi időben igyekezett javítani Törökország megítélésén, a korábbi kedvező pozíció elveszett – nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is. A Maghreb országok (Marokkó, Algéria és Tunézia) külpolitikai szempontból szintén felértékelődtek, hiszen a síita Irán erősödésével és az Egyiptommal fennálló konfliktus miatt Ankara szövetségeseket keresett, és ebben a szunnita többségű államok jó partnereknek bizonyultak. Tunéziában az „arab tavasz” után létrejövő új rendszer megerősítése volt a cél, és ehhez gazdasági szinten is támogatást nyújtott Törökország, Algéria és Marokkó esetében viszont elsősorban a gazdasági érdekek, illetve az arab világban meggyengült renoméjának erősítése lehet az elsődleges külpolitikai prioritás. Gazdasági kapcsolatok 8. táblázat Török kereskedelem a Közel-Kelet országaival (million dollár) Export Import 2001 2006 2011 2016 2001 2006 2011 2016 EAE 380 1986 3706 5408 65 352 1649 3701 Irak n.a. 2589 8310 7638 n.a. 121 86 836 Irán 360 1067 3589 4957 840 5627 12462 4700 Izrael 805 1529 2391 2956 529 782 2057 1385 Jemen 100 198 272 536 0 0 0 0 Jordánia 119 322 506 711 14 9 66 102 Katar 8 342 188 439 6 66 481 271 Kuvait 104 219 297 431 123 56 270 110 Libanon 183 241 718 734 26 126 283 82 Szaúd-Arábia 501 985 2763 3174 730 623 2002 1835 Szíria 281 609 1609 1323 463 187 337 65 Forrás: TurkStat Az átstrukturálódás hatására a közel-keleti régió a török export egyik legfontosabb desztinációja lett, ennek megfelelően Törökország prioritásként kezeli a térség országaival bilaterális és regionális egyezmények megkötését. Az EU–török vámunió értelmében Ankara szabad kereskedelmi megállapodásokat írt alá az észak-afrikai és közel-keleti országokkal, ennek köszönhetően az érintett országok irányában dinamikusan nőtt a török export. A kereskedelem mellett 2003 és 2011 között török cégek több mint 30 billion értékű projekt megvalósításában vettek részt (új repülőterek, metrók, olajfinomítók és más vegyipari létesítmények). Az utóbbi években a közvetlen török külföldi befektetések is megjelentek a térség országaiban. Irak esetében Törökország a behozatal legfontosabb forrása, megelőzve Kínát és az Egyesült Államokat. Az iraki kivitel, bár az elmúlt években emelkedett, messze elmarad ettől. Bár a kőolaj kézenfekvő importtermék lenne, Törökország számára jelenleg már nem Irak az elsődleges beszerzési forrás. A gondot az okozza, hogy a Kurdisztáni Régió, amely számára különösen fontos partner Törökország, kőolajjal kapcsolatos ügyleteket csak az iraki kormány jóváhagyásával köthet. Bár a kurdok napi 550 ezer hordó olajat exportálnának, ezt a központi kormányzat – politikai okok miatt – nem teszi lehetővé. Így az olaj egy része illegális csatornákon kerül Törökországba (és a statisztikákban sem jelenik meg). A nem hivatalos kőolaj-kereskedelem az Iszlám Állam számára is elsődleges bevételi forrás volt, számukra is Törökország vált elsődleges felvevőpiaccá. Sokak szerint a török hivatalos szervek is részesei voltak ennek a kereskedelemnek. Irakon belül Kurdisztán a legdinamikusabban növekvő piaca a török termékeknek. A régióban óriási a kereslet mindenféle fogyasztási cikk iránt, és logisztikai okokból Törökország helyzeti előnyben van ennek kielégítésére. 2007-ben 50%, 2013-ban már 67% volt Kurdisztán részesedése az időközben csaknem ötszörösére nőtt kereskedelemben. Rendkívül aktívak voltak a török építőipari cégek az infrastruktúra helyreállításában, a projektek közel 80%-át ők nyerték el. 2013-ban már 1500 török cég működött Kurdisztánban, az ezután kialakuló háborús helyzet, az Iszlám Állam előretörése azonban lecsökkentette a kereskedelmet és az általános gazdasági aktivitást. Az iraki szövetségi kormány által visszatartott költségvetési források miatt a kurd kormányzat nem tudta finanszírozni beruházásait. A török–iráni kereskedelem a jó politikai viszonynak köszönhetően (Ankara kiállt Teherán mellett az atomvita kapcsán) 2012-ben 21 billion dollár fölé nőtt. 2015-ben a nemzetközi szankciók felfüggesztése még pozitívabb kilátásokkal biztatott, mivel január elsejével életbe lépett az a preferenciális kereskedelmi megállapodás, amely közel 300 termék esetében alacsonyabb vámokat és magasabb kvótát tett lehetővé. Ez kedvezményes helyzetbe hozott számos török ágazatot az iráni piacon , és a tervek szerint a kétoldalú kereskedelem megtöbbszöröződött volna néhány éven belül. A valóság azonban kiábrándító volt – a pozitív jogszabályi feltételek ellenére a kereskedelem nemhogy növekedett volna, de jelentősen visszaesett. A török export ugyan bővült az elmúlt két évben, de a várakozásokhoz képest alacsonyabb dinamikával. Emögött egyértelműen a regionális politikai ellentétek állnak. 2017 februárjában a török gazdasági miniszter teheráni útja, mely a gazdasági kapcsolatok újbóli fellendítését célozta volna, meghiúsult. Szíriát tekintve a kétezres években szintén nagyon pozitív folyamatok indultak el a gazdaságban, aminek a 2011-es „arab tavasz” folyományaként kitört polgárháború vetett véget. 2012-től a Szíriából érkező árubehozatalt szinte teljesen megszűnt, viszont ellenkező irányban más tendenciák érvényesültek: rövid visszaesést követően 2013-tól ismét növekedésnek indult a török export, és megközelítette a korábbi értékét. A szerkezete azonban nagymértékben átalakult: korábban elsősorban Isztambul és környékéről származó tartós fogyasztási cikkek jelentették a fő exporttermékeket, mára ezt a Szíria környéki török régiókból érkező élelmiszerek és alapvető fogyasztási cikkek alkotják. Törökország részesedése a szír importban a 2010-es 9%-ról 20% fölé emelkedett. A Törökországban alapított szír cégek száma 2013-tól ugrásszerűen megnőtt, bár az összes befektetett tőke mértéke elhanyagolható. Valójában ezek nagyrészt menekült szírek által a megélhetés érdekében létrehozott mikrovállalkozások. Szíria vált a török segélyezés legfőbb kedvezményezettjévé. A TIKA adatai alapján az országba érkező szír menekültekre évi közel 3 billion dollárt fordítanak. Izrael és Törökország hagyományosan fontos gazdasági partnerei voltak egymásnak, bár az utóbbi évek politikai feszültségei a korábban kiváló együttműködésre is rányomták a bélyegüket. Az Izraelből származó behozatal 2011 és 2016 között a kétharmadára esett vissza, ám a török export közel ilyen mértékben megnőtt. A török kivitelben a járművek (autók, buszok), az elektronikai, valamint a vas- és acélipari termékek, a behozatalban a feldolgozott olajipari termékek mellett gépipari termékek dominálnak. Korábban Izrael hadipari exportjának egyik fő piaca Törökország volt, a politikai kapcsolatok megromlása is leginkább ezt sújtotta. A bizalom a kapcsolatok normalizálódásával sem tért vissza, így Izrael nem tartja időszerűnek ezen kapcsolatok újjáélesztését. Az árukereskedelem mellett a szolgáltatáskereskedelem (turizmus) és az építőipari is fontos, ezek várható fellendülése Törökország számára jól kihasználható lehetőségeket biztosít. Az építőipar vonatkozásában jelentős a gázai újjáépítés, ahol török vállalatok 1 billion dollár körüli megrendeléshez juthatnak, és Törökország kivételezett szerepet tölthet be a palesztin területeken. Izrael szempontjából a földközi-tengeri földgázkincs miatt értékelődött ismét fel Törökország, hiszen a nemrég felfedezett mezőkön kitermelt és exportra szánt energiahordozó európai piacra jutásához Törökországon keresztül vezet az út. A földgázt Törökországba, majd onnan Európába juttató „Béke” gázvezeték költsége mintegy 4 billion dollár. A GCC-országokkal szintén nagyon dinamikusan fejlődtek a gazdasági kapcsolatok, a 2002-es 1,5 billionról 2016-ra 16 billion dollárra nőtt a kétoldalú kereskedelem. A legjelentősebb partner az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) és Szaúd-Arábia. A török exportban a hagyományos áruk (élelmiszerek, textilipari termékek) mellé felzárkóztak az építőipari alapanyagok és a magasabb technikai tartalmú feldolgozóipari (pl. hadiipari) termékek is, míg ellentételezésként elsősorban olajipari termékeket vásárolnak. Szaúd-Arábia biztosította a török kőolajexport mintegy 10%-át 2014-ben, de egyre jelentősebb a vegyipar aránya is. A kétoldalú kapcsolatok jelentős szereplői a török építőipari vállalatok, amelyek árban és minőségben is versenyképesek a térségbeli építési beruházásokban. A GCC-országok jelentős befektetők Törökországban, 2012-ben csaknem 1 billion dollár érkezett az Öböl-országokból, de az elmúlt években is 5–800 million dolláros éves befektetés volt jellemző. A térségbeli tőke azonban megnövekedett jelentősége ellenére sem helyettesíti az európai tőkét Törökországban. A legjelentősebb befektetés a szaúdi Oger Telecomé, amely 2005-ben vette meg a Türk Telecom 55%-os tulajdonrészét, de a befektetési társaságok és bankok (pl. Abraaj Capital vagy Investcorp Bank), illetve állami alapok (pl. Kuwait’s Reserve Fund for Future Generations) is számos társaságban szereztek részesedést, illetve népszerűvé váltak a törökországi ingatlanvásárlások is. A GCC-bankok megjelentek a török bankszektorban, és nagyon aktívak az iszlám előírásainak megfelelő (nem kamatra építő) pénzügyi eszközök terjesztésében. Emellett a GCC-országok nemcsak a török agrártermékek vásárlói, hanem jelentős befektetők is a török mezőgazdaságban – igaz, a termőföldeladások felháborodást keltettek a török lakosság egy részében. A politika alakulása sérülékennyé teszi a gazdasági kapcsolatokat, több beruházási projekt meghiúsulásában játszottak szerepet, és a GCC–török szabad kereskedelmi megállapodás 2005 óta húzódó folyamata is részben politikai tényezők miatt lassult le. 9. táblázat Török külkereskedelem Észak-Afrika országaival (million dollár) Export Import 2001 2006 2011 2016 2001 2006 2011 2016 Algéria 421 1021 1471 1736 1064 719 1150 464 Egyiptom 421 709 2760 2733 92 393 1382 1443 Líbia 67 489 748 906 848 241 140 161 Marokkó 98 551 920 1469 38 174 419 918 Tunézia 141 324 802 911 73 150 250 214 Forrás: TurkStat Egyiptom szintén jelentős partnerévé vált Törökországnak a 2007 utáni időszakban. A két ország közötti szabad kereskedelmi megállapodás 2007-ben lépett életbe. Törökország azonnal leépítette a vámokat, Egyiptom azonban ezt csak 12 éves átmenettel, 2020-ra vállalta. A kétoldalú kereskedelem 2012-ben érte el a csúcsot (5 billion dollár feletti érték), azóta a politikai körülmények megváltozása miatt lassú visszaesés történt. A kétoldalú kereskedelmet jelentős török többlet jellemzi, a vas- és acélipari termékek és járművek török exportját elsősorban műanyagok és vegyipari termékek importja ellentételezi. Törökország korábban közel 5 billion dollár értékű beruházást hajtott végre Egyiptomban, az üzemek azonban, amelyek nagyszámú helyi munkaerőt foglalkoztattak és többnyire exportra termeltek, a 2011-es zavargásokat követően bezártak, majd rövid működés után 2013-ban, Murszi elmozdítása után ismét leálltak. 2017-ben feléledt a remény az újrakezdésre: mind Törökország, mind Egyiptom érdekelt a gazdasági kapcsolatok rendezésében, annak ellenére, hogy politikai szempontból egyelőre áthidalhatatlannak tűnik a két ország közötti szakadék. Líbia esetében növekvő török export és csökkenő import volt jellemző. Az „arab tavaszt” megelőzően Törökországnak növekvő gazdasági érdekeltségei voltak Líbiában közel 28 billion dollárnyi leszerződött projekttel. Ezek 2011 óta „bennragadtak”, hiszen a polgárháborús helyzet miatt 2014-ben a diplomáciai missziók is kivonultak. 2017-ben a helyzet a líbiai rendezés tekintetében is halvány reménnyel kecsegtetett, ezért Ankara az elsők között nyitott újra diplomáciai képviseletet Tripoliban. A török ENKA Teknik folytatja az egyik legjelentősebb líbiai beruházás, a négy 160 megawattos gázturbinával üzemelő obari erőmű építését, amely 2013-ban leállt, jóllehet már közel volt a befejezéshez. A Maghreb országok (Marokkó, Algéria és Tunézia) részesedése nem emelkedett jelentősen a török külkereskedelemben, összességében 5 billion dollárt alig meghaladó nagyságrendű, vagyis a szomszéd régiók más országaihoz képest elmarad a növekedés dinamikájában. Ugyanakkor a kétoldalú kapcsolatok viszonylag diverzifikáltak az EU–Maghreb kereskedelemmel összehasonlításban is, ami a Maghreb országokat is érdekeltté teszi a kapcsolatok fejlesztésében. A fő török exportcikkek a járművek, az elektronikai és textilipari cikkek, valamint a vas- és acéltermékek. Az import a kőolaj és földgáz mellett vegyipari termékeket, illetve Marokkó és Tunézia esetében műtrágyát és ruházati cikkeket foglal magában. A fő szénhidrogén exportáló ország, Algéria esetében megfordult a kétezres évek előtti negatív kereskedelmi mérleg, most már török szempontból (Marokkóhoz és Tunéziához hasonlóan) a mérleg itt is pozitív. Míg Tunéziával 2005, Marokkóval pedig 2006 óta van érvényben szabad kereskedelmi megállapodás, Algériánál ez hiányzik. Mivel Algéria és az EU között aláírásra került a szabad kereskedelmi egyezmény, ez komoly hátrányt jelent Törökországnak: a számítások szerint mintegy 15%-kal csökkenti a kétoldalú kereskedelem volumenét. A török tőkebefektetés szempontjából szintén nem elhanyagolható célterület a Maghreb. 2013-ban a Toysali acélgyár 750 million dolláros tőkebefektetéssel hozott létre acélművet Algériában. Emellett közel 6 billion dollárnyi értékben vettek részt török vállalkozások algériai projektekben (kórházak, gátak, autópályák, alagutak és kikötők építése). Algériában jelentős az állami szektor szerepe a gazdaságban, azonban régóta napirenden van a részleges privatizálás, ami további tőkebefektetési lehetőségeket jelent. Tunéziában 2007 és 2011 között 200 million dollárnyi török tőkebefektetés történt. Utána a magántőke beáramlása lelassult, de a hivatalos fejlesztési segélyek bővebben érkeztek: Ankara 500 million dollárnyi (segélyből és kedvezményes hitelből álló) támogatást nyújtott Tunéziának, és az ország a TIKA egyik fő kedvezményezettje lett. Marokkóban is mintegy 240 million dollárnyi tőkét fektettek be török cégek az elmúlt években, és számos építőipari megrendelésben is részt vesznek. Törökország szerepe az őt körülvevő régiók, ezen belül is különösen a közel-keleti térségben számottevően megnőtt. Törökország azzá tudott válni, aminek az amerikai külpolitika már évtizedek óta szánta – a régió mintaállamává. Újonnan megszerzett státusát azonban nem külső hatalmaknak köszönhette, egyedül önmagának. Részben a tudatos külpolitikai stratégiának, amely kezdetben a „zéró probléma” elve alapján építette fel a megbízható Törökország imázsát, később viszont már a politikai és gazdasági célok érdekében, akár a konfrontációt is vállalva erősítette a török pozíciókat. Fontos eleme volt a modellé válásnak a politikai berendezkedés, amely sikeresen „házasította össze” a demokráciát és az iszlám ideológiáját. Része volt a sikerekben a dinamikusan növekvő gazdaságnak is, amely egyre többféle terméket állítva elő számos térségbeli országnak vált elsőrendű kereskedelmi partnerévé. Sokáig mind a török politikai modell, mind a növekedési pályán lévő gazdaság a régió stabilitását erősítő tényezőnek számított, ami az USA és az EU térséggel kapcsolatos politikájának is megfelelt. A törökök növekvő regionális szerepe pozitívumként volt értékelhető a külső hatalmak szempontjából. Az „arab tavaszt” követő időszak közel-keleti fejleményei (szíriai és líbiai polgárháború, egyiptomi visszarendeződés) és az ezekre adott török reakciók azonban sok tekintetben megkérdőjelezik a török külpolitikai és külgazdasági törekvések hatásosságát. Törökország a korábbi években kialakult mintaadó (düzen kurucu) szerep helyett egyre több fronton ütközött problémákba és ellenállásba. Mindez jelentősen rontotta a korábbi években felépített pozitív képet a közel-keleti országok esetében is. 1.3. A Kaukázus és Ukrajna A Kaukázus hol mint meghódított, hol mint szomszédos régió történelmileg kiemelt fontosságú volt az Oszmán Birodalom számára, de Törökország szempontjából a Szovjetunió részeként önmagában kevés relevanciával bírt. A hidegháború éveiben a NATO és a keleti blokk közötti határ itt húzódott, és ez kevés kapcsolatra adott lehetőséget. A kilencvenes évek új fejezetet nyitott Törökország és a régió történelmében, és hasonló volt a helyzet az önálló államiságát elnyerő Ukrajna esetében is. Politikai kapcsolatok A függetlenné váló kaukázusi államok kapcsolatait a szovjet években elfojtott ellentétek jellemezték. A Hegyi-Karabah státusza és hovatartozása fölötti konfliktus már 1988-ban megkezdődött, amikor a Sztálin által Azerbajdzsánnak ítélt, de többségében örmények lakta területet az Örmény SzSzK visszakövetelte. A konfliktus fegyveres összecsapásba torkollott, amely a szovjet tagállamok függetlenné válásával tényleges háborúba ment át. 1994-ben ugyan nemzetközi (főként orosz) közvetítéssel tűzszünetet kötött a két ország, de a konfliktus máig sem oldódott meg, sőt 2016-ban megszaporodtak a halálos áldozattal is járó összecsapások. Törökország az azeriekkel rokonszenvező külpolitikát folytatott, ami csak tovább rontotta az Örményországgal szemben történelmileg amúgy is terhelt viszonyt. A harmadik kaukázusi országgal, Grúziával kiegyensúlyozottak a kapcsolatok, azonban az orosz–grúz és az orosz–török viszonyrendszer alakulása befolyásolja az együttműködés alakulását. Az azeri–török kapcsolatok a közös kulturális és történelmi gyökereken, valamint az egymás számára kölcsönösen érthető nyelven alapulnak, ezért azt gyakorta az „egy nép két államban” terminussal is illetik. Ankara elkötelezett támogatója volt az azeri függetlenségi törekvéseknek, az azeri területi integritás helyreállításának és a Kaszpi-tenger gazdasági kiaknázásának. A bilaterális együttműködés mindkét fél számára prioritás, amit jól mutat a széleskörű politikai, kereskedelmi, pénzügyi, technológiai, tudományos és művészeti kooperáció is. A török–azeri vízummentesség azonban Irán ellenséges beavatkozása miatt még nem született meg. Az örmény–török kapcsolatokat 1915 óta meghatározó erővel befolyásolja az Oszmán Birodalomban élő örmények erőszakos kitelepítése, az örmény genocídium. A szovjet időkben, különösen a hidegháború alatt a kérdés nem jelent meg közvetlenül a nagypolitika szintjén, az örmények diaszpóra azonban latba vetette minden befolyását, hogy a nagyhatalmak elérjék Törökországnál a történelmi felelősség elismerését. Az 1980-as években a libanoni székhelyű Örmény Titkos Hadsereg Örményország Felszabadításáért a török diplomaták ellen elkövetett merényletek sorozatába kezdett, ami a felelősség elismerésén túl kártérítés fizetését, és a sèvres-i békében Örményországnak juttatott területek felszabadítását tűzte ki céljául. A terrorakciókat azonban az örmények többsége is elítélte. Érdekes módon 1991-ben Ankara az elsők között ismerte el a független Örményországot, az örmények azonban a történelmi sérelmekre hivatkozva nem kívánták felvenni a diplomáciai kapcsolatot Törökországgal, amíg az el nem ismeri felelősségét. A közúti és vasúti határokat azonban megnyitották a két ország között. A Hegyi-Karabah miatt háborúba torkolló azeri–örmény viszály kihatott a török–örmény viszonyra is. Az örmény sikerek következtében a török közvéleményben felmerült a katonai beavatkozás szükségessége is, ezt azonban nem vállalta a török vezetés, csak tanácsadókkal és felszereléssel segítette az azerieket. Szintén aktívan közreműködtek az ENSZ BT-nek a Hegyi-Karabah Azerbajdzsánhoz tartozását, és az örmény csapatok kivonását elrendelő határozatához, majd 1993-ban az azeriekkel közösen gazdasági embargót hirdettek az örmények ellen, és lezárták a határokat. A viszony az új török külpolitikai irányvonalnak köszönhetően a kétezres években lassú javulásnak indult, a „zéró probléma a szomszédokkal” politikája jegyében 2007-ben magas szintű török–örmény megbeszélések folytak Svájcban. A 2008. augusztusi dél-oszétiai orosz beavatkozás tovább erősítette a török vezetésben az igényt egy általános kaukázusi rendezésre és megbékélésre. A sportdiplomácia jegyében, Szerzs Szargaszjan örmény elnök meghívására Abdullah Gül 2008 szeptemberében részt vett Jerevánban az örmény–török világbajnoki selejtező mérkőzésen, ezt októberben a visszavágó alkalmával az örmény elnök is viszonozta. A felső szintű informális megbeszélések enyhülést hoztak a kétoldalú kapcsolatokban, a titkos svájci megbeszélések nyilvánosságra kerülése azonban mindkét ország nacionalista erői és Azerbajdzsán rosszallását is kiváltotta, sőt az azeri–török gázmegállapodás felülvizsgálata is felmerült. A 2009 októberében, Zürichben a két ország külügyminisztere által aláírt egyezményt végül nem ratifikálták. Bakut kiengesztelendő Erdoğan bejelentette, hogy a török lépéseket a hegyi-karabahi kérdés rendezésétől teszi függővé, amire válaszul az örmények leállították a ratifikációs eljárást. Azóta a megbékélési folyamat teljesen leállt, sőt az örmény–azeri konfliktus újjáéledésével 2016-ban ismét feszültebbé vált a viszony. A török–grúz kapcsolatok kiemelkedően jónak mondhatók, politikai problémák nem terhelik , így a gazdasági szempontok és a kölcsönös előnyök dominálnak mindkét fél részéről. A két ország közötti jószomszédi viszonyt mutatja, hogy vízummentességet élveznek a két ország polgárai, és útlevél helyett a személyi igazolvány is határátlépésre jogosít. Ennek is köszönhető, hogy 2015-ben közel 2 million grúz beutazást regisztráltak. Törökország a független Ukrajnát az elsők között ismerte el, a kétoldalú kapcsolatok rendezettek voltak. A 2014-es ukrán válság következményeként azonban új helyzet állt elő, mely során Törökország a nyugati és az orosz érdekek és elképzelések között igyekezett lavírozni. Bár Ankara általánosságban az EU álláspontját támogatta, Moszkvát továbbra is stratégiai partnernek tekintette. A nyugati állásponttal egyezően elismerte az új ukrán kormányt, a Krím annektálását viszont nem. A NATO-döntés értelmében felfüggesztette a katonai együttműködést Oroszországgal. 2015 közepétől az elmérgesedő török–orosz viszony közelebb hozta egymáshoz Törökországot és Ukrajnát. Megállapodtak a kétoldalú védelmi együttműködés megerősítésében, közös haditengerészeti gyakorlatot hajtottak végre a Fekete-tengeren. A török–orosz kibékülés azonban várhatóan visszaveti a politikai és főleg a katonai együttműködést, hiszen Oroszország érzékeny erre, de a gazdasági kapcsolatok erősödése tovább folytatódik. Ennek jegyében a két ország megállapodott, hogy 2017 márciusától állampolgáraik személyi igazolvánnyal is beléphetnek a másik országba, amitől a turizmus és az üzleti kapcsolatok további élénkülését is várják. Gazdasági kapcsolatok Méreténél és gazdasági súlyánál fogva a négy ország közül Ukrajna Törökország legjelentősebb partnere, a kétoldalú kereskedelem 2011 és 2014 között 6 billion dollár fölött is volt, az ukrajnai politikai válság kezdete óta azonban 4 billion dollár körüli összértékre esett vissza. Jól látható ellenben, hogy 2016-ban az orosz export visszaesésével párhuzamosan megnőtt az ukrán kivitel. Törökország jelenleg az ötödik legjelentősebb kereskedelmi partnere Ukrajnának, közel 5%-os részesedéssel. A jövőbeli kilátások szintén jónak tűnnek, hiszen az ukrán EU társulási megállapodás aláírását követően a törökök is megkezdték a tárgyalások a kétoldalú szabad kereskedelmi egyezményről. Az ukránok nem csak az árupiacok esetében váltak az orosz piac helyettesítőivé: 2016 első felében – az orosz szankciókkal párhuzamosan – másfélszeresére nőtt az ukrán turisták száma, ami ugyan így is alacsonyabb, mint az orosz beutazások száma, de biztató kilátás lehet a jövőre nézve. Az 5 billion dollár feletti török építőipari alvállalkozói jelenlét mellett számottevőek a közvetlen beruházások is, a legjelentősebb ügylet a telekommunikációban történt, ahol a Turkcell 100 million dollárért megvette az ukrán lifecell 45%-át, így 100%-os tulajdonosává vált a vállalatnak. A kaukázusi országok közül Örményországgal gyakorlatilag nincs gazdasági kapcsolata Törökországnak, Azerbajdzsán és Grúzia azonban fontos partnerek. A kapcsolatok fejlődéséhez a kiépülő infrastruktúra nagyban hozzájárult, bár itt még további fejlesztésekre is lenne lehetőség. A Baku–Tbiliszi–Ceyhan olajvezeték 2006-ban készült el 4 billion dolláros költségen, a napi 1 million hordónyi olaj szállítására képes vezeték 11 olajvállalat tulajdonában van. A vele párhuzamosan elkészült, kezdetben évi 8,8 billion, később 20 billion köbméter kapacitásúra bővített gázvezeték Erzurumig fut. A két vezeték lehetővé tette az azeri kőolaj és földgáz közvetlen exportját, és kulcsszereplővé tették Törökországot a regionális energiatranzitban. A két csőhálózat mellett a Baku–Tbiliszi–Kars vasútvonal kiépítése szintén fontos, a kétoldalú kapcsolatokat is segítő infrastrukturális projekt. A korábbi kaukázusi vasúti összeköttetés, amely Örményországon ment keresztül, a határ 1993-as lezárása óta nem üzemel, így alternatívára volt szükség. Ez egyrészt az Azerbajdzsán és Törökország közötti személy- és áruforgalom szempontjából is alapvető, de – a Márvány-tenger alatt tervezett vasúti összeköttetés megteremtésével – Európa irányába is új összeköttetést teremt, akár a Kínából érkező áruk számára is. Örményország marginalizációját azonban mindez tovább erősíti. A projektet 2007-ben kezdték építeni, a grúziai szakaszt azeri hitelből. A 2010-re tervezett eredeti befejezés többször tolódott, jelenleg 2017-re ígérik a projekt elkészülését. Szintén előkészítési fázisban van a két országot összekötő autópálya megvalósítása. 10. táblázat Török külkereskedelem a kaukázusi államokkal és Ukrajnával (million dollár) Export Import 2001 2006 2011 2016 2001 2006 2011 2016 Azerbajdzsán 225 695 2064 1286 78 296 262 278 Grúzia 144 408 1092 1176 127 344 314 212 Örményország n.a. n.a. 0 0 n.a. 0 0 0 Ukrajna 289 1121 1730 1253 758 3059 4812 2547 Forrás: TurkStat A török regionális kereskedelmi kapcsolatok súlya jelentősen megnőtt, bár csak részben a térségbeli projektek megvalósulásának köszönhetően. 2000 óta Törökország azeri exportja megháromszorozódott, és az import is folyamatosan emelkedett. Bár Azerbajdzsán részaránya a török össz-külkereskedelemben nem magas, számára Törökország vált a legjelentősebb külkereskedelmi partnerré. A két ország közötti kereskedelem volumene évi 1,5–2,5 billion dollár, ami elmarad a lehetőségektől. Ráadásul az utóbbi években a kőolaj árának esése miatt az azeri gazdaság felvevőképessége visszaesett, és ez beszűkítette a török exportlehetőségeket is. A kétoldalú kereskedelmen belül is a török export (1,2–2 billion dollár) jelentősen meghaladja az importot (0,2–0,4 billion dollár). A török exportot elsősorban élelmiszer, textil, építőanyag, kommunikációs és elektronikai termékek, járművek és vegyipari alapanyagok (műanyag) teszik ki. Az export fejlesztéséhez a bürokratikus eljárások csökkentése mellett a török–grúz–azeri vámrendszer egyszerűsítésére és harmonizációjára lenne szükség. A kétoldalú kereskedelem legdinamikusabban fejlődő ágazata a kőolaj- és gázcsőhálózat elkészültével természetesen a szénhidrogéntermékek lettek. A gázexporttal kapcsolatban az egyik központi kérdés az, hogy Törökország mekkora részben vásárolhat az azeri gázból, és kap-e reexport jogot, e téren tárgyalások folynak. Törökország maga is komoly felvevőpiaca a gáznak, Németország után a Gazprom második legnagyobb vásárlója. Az azeri gázimport 2007-ben indult, 2009-re elérte az 5 billion köbmétert, elsősorban az orosz piaci részesedést csökkentve. A két fél közötti legfontosabb vitás kérdést az jelentette, hogy a korábbi megállapodás viszonylag alacsony, 120 dollár/1000 köbméteres áron ígért 6,6 billion köbméter gázt Törökországnak, a török BOTAS azonban ragaszkodott a reexport lehetőségéhez, ami jelentős profitot eredményezett volna számára, és részben a Gazpromhoz hasonló szerephez juttatta volna a céget. A török vállalatok az amerikai és brit cégek mellett a legjelentősebb befektetőkké váltak Azerbajdzsánban. Már 2000-ben 1300 török cég működött itt, jelenleg a számuk meghaladja a 2600-at, így az azeri külföldi befektetők között a cégek száma alapján Törökországnak volt a legnagyobb részesedése. A török vállalatok az elmúlt években 4,5 billion dollár értékben fektettek be Azerbajdzsánban, amely a török tőkeexport legkedveltebb célországa lett. A török vállalkozások energetikában, a telekommunikációban, a turizmusban, egyes feldolgozóipari ágazatokban és a pénzügyi szektorban is aktívak. Szintén kiemelt területe volt a török tőkének a kilencvenes évek eleje óta az építőipar. Itt a török beruházások értéke meghaladja a 700 million dollárt. A TPOA (a török állami olajvállalat) és a Turkcell, az egyik legnagyobb török telekommunikációs szolgáltató cég viszonylag hamar beruházóként jelent meg, a TPAO energetikai beruházásai a bevitt török tőke értékének több mint felét tették ki. A DHT Metal, a török DHT Holding leányvállalata 1996 óta van jelen az azeri piacon. 2009-ben az egyik legjelentősebb beruházási projektet, egy 200 million dolláros befektetést indított el Bakuban. Az üzem több mint 1000 embert foglalkoztat, és évi 450 ezer tonna acélt állít elő. A DHT holding az acélipar mellett az agrárszektorban is jelen kívánt lenni, 22 million dolláros beruházással új vetőmag-előállító üzem létesítését tervezte. 2010-ben azonban a DHT Holding váratlanul eladta azeri érdekeltségeit (a DHT Metal mellett az Azeryem, az Azertoxum és az Azerargo vállalatokat), mégpedig azeri vásárlóknak, amit a DHT tulajdonos Dağıstan Turanlı és az azeri hatóságok közötti megromlott viszonyra vezetnek vissza. További jelentős beruházó a török Coca Cola İçecek azeri érdekeltsége, a Coca Cola Baku, amely 100 million dolláros fejlesztéssel új palackozó üzemet létesít Azerbajdzsánban. Az üzem a közel 20 országban 350 million fogyasztót ellátó vállalat egyik fontos gyártóhelye lesz, évi 52 million palackos termelésével. Az 1994 óta az országban lévő vállalat jelentős adófizető, az eddigi években 95 million dollárral járult hozzá adó formájában az azeri költségvetéshez. De talán a tőkénél is fontosabb volt a vállalkozási tapasztalat és a know-how, amit a törökök Azerbajdzsánba vittek. Az elmúlt években az olaj és gáztermelés felfutásával Azerbajdzsán is egyre jelentősebb tőkeexportőrré vált. Az azeriek elsődleges célpontja Törökország, ahol mintegy 3 billion dollár értékben fektettek be az elmúlt években. Az azeri olajipari óriás, a SOCAR a török Petkim vegyipari vállalat felvásárlásával, illetve egy azeri kőolajat felhasználó olajfinomító (Ceyhan) építésével a világpiac jelentős szereplőjévé válik. A SOCAR összességében 10 billion dollárnyi beruházásra készül Petkimben, mely, ha megvalósul, Törökország jelenlegi 70–75%-os vegyipari importját 30%-ra csökkentheti. Emellett 2010-ben a Palmali Csoporttal közösen a SOCAR 520 million dollárért 50%-os részesedést vásárolt a Tekfen Insaat, az egyik legnagyobb török építőipari vállalkozásban is. Alapvető a török gazdasági kapcsolat az Azerbajdzsán részét képező Nahicseváni területnek, amely az anyaországgal nem, Törökországgal viszont határos. Az együttműködés erősítésére az elmúlt időszakban számos politikai állásfoglalás született, illetve üzleti fórumokon a vállalati szektor erőteljesebb aktivitását is ösztönözték. Emellett a kapcsolatok bővítéséhez az Igdir és Nahicseván között 200 km-es új gázvezeték megépítése, illetve a Nahicseván és Törökország közötti vasútvonal létrehozása is szükséges. A humántőke fejlesztésben megszerzett török tapasztalatok szintén fontosak a független Azerbajdzsán számára. A török vállalkozók és oktatók tevékenysége jelentősen hozzájárult a bilaterális gazdasági kapcsolatok erősítéséhez. A kulturális együttműködés is szoros a két ország között, jelenleg Észak-Ciprus után Azerbajdzsánból érkezik a legtöbb külföldi felsőoktatási hallgató a török egyetemekre. Azerbajdzsánban számos török alapítású iskola és egyetem is működik. A török–grúz kereskedelem szintén nőtt az utóbbi időben. Bár évi 1,4 billion dolláros nagyságrendje nem tűnik jelentősnek, a grúz gazdaság méreteihez képest az: Törökország 17%-os részesedéssel a legjelentősebb termék-behozatali forrása Grúziának. Az európai társulási megállapodás részeként Grúzia szabad kereskedelmi megállapodást is kötött az EU-val, így tárgyalások kezdődtek a török–grúz szabad kereskedelem megteremtéséről is. A gazdasági kapcsolatok kölcsönösen fontosak: míg Ankara szempontjából Grúzia az azerbajdzsáni kőolaj és földgázbehozatal, illetve az árukereskedelem tranzitországaként jelentős, a grúzoknak a 2008 óta Oroszországgal fennálló kölcsönös gazdasági embargó miatt a legjelentősebb kereskedelmi partnerévé vált Törökország. A török cégek rendkívül aktívak Grúziában, az építőipari cégek több mint 200 beruházást valósítottak meg 3,5 billion dollár értékben. Török cég, a TAV Holding végezte el a batumi repülőtér modernizálását is, melyet – a határhoz való közelsége miatt – a törökök belföldi repülőtérként használhatnak. A törököknek jelentős szerepük van a grúz hadsereg fejlesztésében is, bár e téren az oroszokkal való jó viszony fenntartása miatt óvatosan kell eljárniuk.	Translation - Hungarian 1.2. Middle East and North Africa The region including the Middle East, North Africa, also referred to in literature as MENA spans the Arab world from Morocco to Iraq, and Oman, also incorporating Israel and Iran. For long decades Ankara did not keep it high on its agenda to build relations with countries of the Middle East and North Africa. Over the past decade, however, partly on account of its increasing economic power, and its active foreign policy, and foreign economic performance Turkey has achieved decisive status in the region. Turkey’s new position is especially easy to see in the light of the events of the Arab spring. Although Turkey continues to emphasise the strategic importance of Western alliance, many people nurture visions of a regional leadership under the flag of the Islam (secular opposition in Turkey do that with a rather negative overtone). The history of Turkey, and the Middle Eastern, and the North African region inhabited mostly by Arabs was for centuries interlaced under the Ottoman Empire, a major factor from the 15th to the early 20th centuries in the Mediterranean region and the entire Middle East. In its heydays the Empire extended its supremacy from Algeria to Mesopotamia, and Yemen. From the 19. Century onward it became increasingly difficult to keep the huge territory under control, and so provinces started to spin off due to ever greater internal dissatisfaction, and the active intervention of external (mostly British and French) factors of power. The new Turkish state established following WW1 considered Arabs traitors for a long period as they fought in collusion with the British to achieve the disintegration of the Ottoman Empire. But similar lack of trust, and adverse feelings characterise the other side, too. Arabs held the Ottoman rule responsible for their backwardness, and viewed Turkey – denying the institution of the caliphate – the ’traitor’ of Islam. In the subsequent period Turkey, building a close relation with the West, and especially with the US, and maintaining good relations also with Israel, was mostly treated as an enemy by Arab countries. Political relations A type of ‘Muslim priority’ has clearly taken shape over the past years in Turkish foreign policy, and, following the Palestinian question, and the Arab spring, it became the general approach in regard to the Middle East. Turkish leadership was characterised by a special division of labour. Erdoğan was mostly ‘in charge of’ the Muslim line, while Abdullah Gül (as president of the republic) or Davutoğlu (as foreign minister, then as prime minister) used much more restrained language. Erdoğan attempted to win over also Shiite public opinion: in 2012 he delivered a speech in Istambul at the Shiites’ greatest religious festival, and met Ayatollah Sistani, the religious leader of Iraqi Shiites, and in 2011 upon the Saudis’ intervention in Bahrein he warned strongly of a new ‘Karbala’. However, the past years, and the escalation of the Syrian conflict in particular strengthened Sunni unity. Davutoğlu, referring to the ‘psychological affinity’ between the Turkish, and the Arab world, emphasised the Turkey’s priority role in regard to the Middle East. Turks feel it is their mission to mediate between Europe, the Western World, and the Arab/Muslim world as they understand rational thinking, and are familiar with Western values, while at the same time Eastern thinking is not alien to them either. Turkey’s ties with the neigbouring countries are, in each relation, influenced – besides general strategic objectives of foreign policy – by individual factors, and we will now therefore embark on a brief overwiew of the most decisive political elements in bilateral relations: Relations with Iraq were long overshadowed by border related issues. Following WW1 Turkey was reluctant to accept that Mosul had become part of Iraq forming as a British mandated territory. The applicable argument points out that Mosul is not an Arabic but a Kurdish territory, and Turkey – labelling Kurds mountain Turks – was unwilling to recognise them as a nationality in their own right. Their relationship remained volatile also following WW2, depending to a large extent on the two countries’ internal policy processes. In the 60s, following all-out Western orientation Turkey slowly started to open toward the Middle East. That policy seemed lucrative when oil prices sky-rocketed during the 70s, and the pipeline completed between 1973 and 1977 resulted in even closer ties between Iraq, and Turkey. Bilateral relations were based on mutual economic advantages, thus, from the 90s onward economic embargoes against Iraq under pressure from US came as a serious drain on Turkish interests. Good relations, however, were overshadowed by the river control program in South-Anatolia. Although relations with Iraq were less tense than with Syria, the project, and the agreement on water supply remains a fundamental dispute to this very day in the relationship of the countries involved. In years of draught in particular the debate on the amount of water allowed through flares up. Under the tri-partite agreement concluded in 2009 Ankara agreed to let more water flow through, and Iraq committed to provide crude oil in return. The Kurd question is likewise a source of ceaseless debate. North Iraq achieveing ever greater independence, controlled by the Kurds roused serious fears in Ankara horrified of Kurdish anatomy. Tensions, however, were successfully mitigated over the past period as the Iraqi Kurdish government agreed to support the fight against PKK. Iraqi premier Núri al-Maliki himself promised more resolute action equating PKK and al-Qaeda. All this is ‘compensated’ for by the Turks through ever tighter economic ties. Turkey did not take its share from overthrowing the Hussein system, but was still given a central role in re-building the country following the war. It is implementing a policy of active (aggressive) expansion in the whole of Iraq, but mainly in the North. Turkish politics tried to build good relations with the new Iraqi administration. It also supported the election of Jalal Talabani in 2005, and Turkish government representatives regularly met with North Kurdish leaders (discussing mostly economic issues in addition to the fight against PKK). In 2009 foreign minister Davutoğlu, an in 2011 prime minister Erdoğan visited the Kurd capital Erbil. Although Ankara is no doubt trying to help ensure stability of new Iraq, it is ready even for armed conflict when it comes to the Kurdish question. Iran was one of the first allies of the newly forming Turkish nation state, and it was in 1926 that Kemal Atatürk and Reza Pahlavi signed the Treaty of Friendship between the two countries. One of the tacit objectives of the Treaty was to enable joint action against the Kurds. Sympathy between the two countries was also apparent in their similar modernisation policies: both strong leaders had a vision of a fast-developing Western-friendly country. They also participated jointly in the 1955 Baghdad Pact, and had good relations until the mid-70s. Following the victory of the Irani revolution, however, the relation of secular and NATO member Turkey and anti-Western Iran rooted in Islam was no longer unclouded. Ankara held Iran responsible for its support of the PKK, while Teheran’s grievance was primarily the close cooperation between Turkey and Israel. Turkey’s change of government in 2002 brought a turning point in the two countries’ relations. A populous delegation of businessmen led by President Ahmet Necdet Sezer had previously visited Iran with the aim of strengthening economic relations, and ties became even friendlier as AKP took office. The primary focus was the economy: while bilateral trade amounted to hardly 1 billion USD around the millennium, by 2011 it exceeded 16 billion. The US was not pleased to see intensifying economic relations between the two countries, but – after it successfully counteracted building ties with the UAE – this time Ankara resisted the US’ pressure. Moreover, in 2010 PM Erdoğan visited Teheran with Brasilian president Lula da Silva to offer their assistance in the peaceful use of nuclear energy. Turkey did not in fact turn its back on its Western allies, it simply wanted to send a message that it had become a significant factor in the region. Once more it intended to act as mediator monopolising the role of bridge between the Western world and the Muslim world. Under increasing international pressure, in 2011 Turkey permitted the erection of a US (NATO) missile defense and radar system on its territory. In the background of the move was partly Iran’s ever greater activity in Syria, which scared Turkey. At the same time Ankara wanted to prevent the US from sharing the relevant information with Israel, which, however Washington declined. The erection of the radar system deteriorated Turkish-Iranian relations. Iran warned Turkey to re-think its policy concerning Syria, its place in NATO, and disseminating its own secular model with regard to the Arab spring. Their sour relation was part of the reason why PKK relocated its camp from the Qandil mountain in Northern Iraq to the Iranian side with Teheran’s clear consent. Turkey’s turn in 2002 seemingly put an end to the secular-islamist conflict that existed up to that point. What in fact happened was the creation of a new fault between radical Shiite, and moderate Sunni Islamists. The Arab world clearly finds the Sunni, moreover, economically successful Turkey integrated in both the world economy, and world politics more attractive. That was perceptible also at the time of the Arab spring. Iran became more hostile to Turkey due to the latter’s increasingly obvious regional leadership. The civil war in Syria further deepened the conflict between Iran supporting Assad, and Turkey promoting his ousting. In Syria’s case relations during the cold war were essentially determined by political/ideological conflicts i.e. while Turkey was a NATO member, Syria counted as one of the Soviet Union’s most important allies in the region. Also, numerous additional conflicts sparked with Syria. One fundamental problem was represented by Hatay province (Alexandretta). Syria struggled long to re-gain a territory that it thought was illegitimately annexed by Turkey, but in 2004 it waived its territorial claim, moreover, in 2009 a number of agreements aimed at facilitating travel were concluded by the two countries. Yet, Syria has not formally admitted Turkey’s title to the territory until the present day. Another permanent source of conflict is the construction of the Euphrates damns. Turkey built a huge system of hydroelectric damns on the Tiger and the Euphrates from the 1980s onward, and used the water to irrigate the Southern Anatolia region, and to generate power. That, however, significantly reduced the water supply of the Euphrates in Syria. They tried to settle the conflict in the 2000s by reaching agreement on dividing water supply in return for which Ankara requested Syria to formerly recognise the status of Hatay. Further lasting conflict between the two countries came from supporting ‘internal enemies’. While Syria regularly helped the Kurdish PKK, and allowed PKK guerillas in the country, Turkey provided (and still provides) refuge to Syrian opposition members. When in 1998 under a secret agreement the Turks managed to have PKK leader Öcolant then residing in Damascus expulsed relations of the two countries started to improve at an unprecedented rate. They further improved in 2003 when the Turkish Parliament refused military involvement in the invasion of Iraq. That gesture resulted for Turkey in no longer being considered by Syria as an American vassal. Next year Prime Minister Erdoğan travelled to Damascus to sign the FTA between the two countries. In 2008 Ankara tried to mediate between Damascus and Tel Aviv in the Golan Heights conflict as the new Turkish foreign policy favoured the country’s role as mediator. Negotiations broke down after four rounds, partly due to the increased tension in Turkish-Israeli relations as a result of the Gaza conflict. All that brought even further development to Turkish-Syrian relations. In 2009 they conducted a joint military exercise along their common border, and plans were made for defence industry cooperation. It was due to improving bilateral relations and a good personal rapport between Erdoğan and Syrian president Assad that in the civil war that erupted in 2011 in the wake of the Arab spring Turkish interventions were initially quite restrained. But due to bloody action by the government, and the increasing number of Syrians seeking refuge in Turkey the diplomatic warnings to the Assad régime became more and more serious. Border incidents and the downing of a Turkish military plane in June 2012 caused Ankara to discontinue relations with the Assad regime, and support the Syrian opposition forces. Developments since then, however, rendered Syrian-Turkish relations even more complex: the military successes of the Islamic State, conflicts on the Turkish border, activisation of Turkish Kurds, action by an international coalition against the Islamic State all render both the final status of the process, and the future of bilateral relations practically unpredictable. It is worthwhile describing briefly a number of other countries in the Middle-East apart from the three states bordering Turkey that are decisive factors concerning Turkey’s position and politics in the region. Israel had been a particularly good partner to Turkey for a long period. In March 1949 Turkey was the first country with a Muslim majority population that recognised the new state of Israel. The US powerfully backed the good relations between Jerusalem and Ankara. The first spectacular confrontation was triggered by the occupation in 1967 of Palestinian territories, and that was when Turkey joined the Arab League’s resolution that condemned Israel. Bilateral diplomatic relations were upgraded to ambassadorial level in 1992, and the 90s in general brought the improvement of relationships. In 1996 a military agreement was signed which, besides arms purchases, and renovation of military hardware permitted Israel to use the Turkish airspace for practice flights. Then, in 2000 the two countries concluded an FTA. Relations gradually declined in the 2000s even though both Turkey (with its ‘zero problem’ policy), and Israel were interested in maintaining the cooperation. In 2005 Erdoğan visited Israel, and offered his mediation services to move the peace talks forward. Still in 2007 they were planning to extend their military cooperation, and Israel offered a military satellite, and air defence missiles to Turkey, and agreement was reached concerning the upgrading by Israel the Turkish army’s F-4, and F-5 planes, and its M60A1 tanks (the agreement worth just below 1.5 billion USD). A 5 billion USD combat car and a 2 billion USD missile procurement deal was also on the agenda. The mediation offered by Turkey to help improve Syrian-Israeli relations was also accepted by Israel in 2007. However, conflicts prevailed in two areas: the Palestine issue, and the assessment of Iran’s nuclear program. Already before the AKP took office Turkey had condemned Israel’s action against Palestinians, and in April 2002 Prime Minister Bülent Ecevit labelled the Israeli interventions as ‘genocide’. The significant difference compared to the previous status quo was that while in the late 90s foreign minister Ismail Cem tried to mediate as the unbiased third party between Israel and the Palestinians, Erdoğan and the AKP clearly favoured the Palestinians, and viewed the support to them as the duty of the ‘elder brother’. Relations declined spectacularly following 2006 when Israel resented that Turkey hosted Hamas leader Khaled Mashal. Ankara on the other hand, strongly condemned Israel’s interventions in Gaza in 2008-2009. In early 2010 amidst protests in response to a TV series unfavourably portraying Turkey Israel communicated humiliatingly with a member of the Turkish diplomacy, for which Turkey required a public apology. The weightiest conflict, however, came in May 2010 when Israel attacked a ship (Mavi Marmara) bringing supplies for the inhabitants of Gaza without the permission of Israel claiming the lives of nine Turkish activists. As before, Ankara required an apology and damages, and when these remained unprovided it expelled the Israeli ambassador, and suspended all military agreements, and its orders previously placed. Relying on Israeli assistance in exploiting Cyprus’ Mediterranean natural gas resources foreshadowed another confrontation. At the same time the strategic significance of the two countries’ relations is indicated by the huge efforts made by the US to restore them. US president Barack Obama and his foreign minister tried personally to reconcile the parties . Relations over the past years have been normalising mostly on economic motivations, and the two countries’ interests overlap at multiple points in relation to Syria, one example being the reduction of Iran’s increasing profile. For a long time the relation of Turkey and Saudi Arabia could not qualify as friendly. Although instances of economic cooperation became more frequent – Turkey needed oil, and Saudi Arabia needed Turkish construction businesses, at a political level they still failed to come closer to each other despite efforts by the US. Moreover, in the early 90s when Saudi Arabia, Egypt, and Syria joined forces to create a new Arab world Syrians eventually extended their aversion for Turkey also to the other parties concerned. Seeing Iraq’s occupation in 2003, and the Shiites gaining ground in Iraq Saudi Arabia re-considered its policy. Faced with the Iraq-Iran Shiite axis, and the close Irani-Syrian alliance the Saudis, too, were seeking an ally, and Turkey under the AKP seemed an ideal partner in ensuring stability in the region. The Gulf States had previously several times lined up behind the Turkish-Saudi ‘coalition’ e.g. in issues where they tried to counterbalance Iran’s claim for control. There were cases, however, where Turkey and Qatar, and Saudi Arabia supported different forces (it was most obvious with regard to Egypt). Egypt, and Turkey seen as the vanguards of Arab nationalism also had lasting tension between them with relations consolidating only from the 80s onward. Egyptian leadership coming to power following the Arab spring added a new hue to the political spectrum. The country seeking new ways forward welcomed Erdoğan and his populous delegation with great enthusiasm arriving in Kairo in September 2011. The popularity of the Turkish premier before the Arabic public opinion further grew as he made a firm statement concerning the existence of the independent Palestinian state, and as he promised to support the transition to democracy. Speaking of Egypt and Turkey Foreign minister Davutoğlu referred to the ‘axis of democracy’. The agreements concluded with Egypt concern infrastructure megaprojects (power line, and gas pipeline under the Mediterranean), and a significant expansion of trade, and investments, and they were in line with a set of Turkish regional agreements concluded over the previous years. In addition, closer relations with Egypt also strengthened the Turkish position with regard to the relationship becoming sensitive with Egypt. The election of Mohamed Mursi as president in 2012 created a situation similar to what Turkey was experiencing. A moderate Islamist governing party and president was facing an army defending a secular system. The restoration in Egypt, the military coup against Morsi (June 2013), then the assumption of power by general Sisi undermined their relationship. Ankara did not recognise the new leadership, and froze economic relations in response to which Egypt expelled the Turkish ambassador, and downgraded diplomatic relations to chargé d'affaires level. Political relations of the two countries were tense still in 2017, and Erdoğan stipulated politically undeliverable conditions to their improvement , but economic relations finally slowly got into gear. Libya under Kadhafi ‘reconciling’ with the world was an attractive economic partner to Turkey. Economic relations came into full swing in the 2000s, and numerous fruitful agreements were signed by Turkish firms, and Libyan leadership. In 2011 the Arab spring igniting the Libyan civil war threatened the completion of Turkish projects of almost 15 billion USD, which gave Ankara a reason to initially oppose NATO’s intervention. By the end of March, however, seeing the changed circumstances Turkish leadership became a supporter of the intervention. Building a good relation with opposition forces (financial assistance, food supplies, a visit by Davutoğlu in August 2011, then Erdoğan’s visit in September) it tried to secure future Turkish positions in the country. Despite these efforts Libya, too, seems to lose significance for Turkey. Support for the Muslim Brotherhood amidst chaotic conditions of domestic policy resulted in criticisim by the other forces, and although Turkish foreign policy has recently tried to improve Turkey’s overall image, the former favourable position was lost both in political, and economic terms. The Maghreb countries (Morocco, Algeria and Tunisia) became a more valuable target for foreign policy as Ankara was looking for allies seeing the rise of the Shiite Iran, an the conflict with Egypt, and in that plan the states of Sunni majority proved good partners. Tunisia1s aim was to reinforce the system born in the wake of the Arab spring, and Turkey provided even economic aid. With Algeria, and Morocco, however, economic interests, and the restoration of its prestige shaken in the Arab world could be the primary foreign policy objective. Economic relations Table 8 Turkish trade with countries of the Middle East (million USD) Export Import 2001 2006 2011 2016 2001 2006 2011 2016 EAE 380 1986 3706 5408 65 352 1649 3701 Iraq n.a. 2589 8310 7638 n.a. 121 86 836 Iran 360 1067 3589 4957 840 5627 12462 4700 Israel 805 1529 2391 2956 529 782 2057 1385 Jemen 100 198 272 536 0 0 0 0 Jordan 119 322 506 711 14 9 66 102 Qatar 8 342 188 439 6 66 481 271 Kuwait 104 219 297 431 123 56 270 110 Lebanon 183 241 718 734 26 126 283 82 Szaudi Arabia 501 985 2763 3174 730 623 2002 1835 Syria 281 609 1609 1323 463 187 337 65 Source: TurkStat Restructuring made the Middle East one of the most important destinations of Turkish export, and Turkey accordingly considers the conclusion of bilateral, and regional agreements with the countries of the region a priority. Under the EU-Turkish customs union Ankara signed FTAs with North African, and Middle Eastern countries, and Turkish export to these countries started to grow fast as a result. Apart from trade, Turkish firms took their share of implementing projects worth over 30 billion USD (airports, metro systems, oil refineries and other facilities of chemical industry). Over the past years direct Turkish investment also appeared in the countries of the region. For Iraq Turkey is the most important source country for import before China, and the US. Iraqi export, although rising during the past years remains far below that level. While crude oil would seem a plausible import commodity Iraq is no longer the primary sourcing country. The problem is that the Kurdistan region for which Turkey is a partner of priority status is only allowed to conclude oil related deals subject to approval by the government of Iraq. Although the Kurds would export 550 thousand barrels of oil per day, the central government will not allow that for political reasons. This is how part of the oil ends up in Turkey through illegal channels (and also fails to appear in statistics). Unofficial crude oil trade used to be the primary income for the Islamic State, and for them, too, Turkey was the primary market. Many believe that Turkish government agencies themselves were actors in that trade. Kurdistan is the region in Iraq that is the fastest growing market of Turkish products. The region features a huge demand for all sorts of consumer goods, and Turkey is logistically the most advantageously positioned to satisfy it. In 2007 Kurdistan had a share of 50%, in 2013 it had already 67% of the trade volume that meanwhile grew almost fivefold. Turkish construction firms were particularly active in restoring the infrastructure with almost 80% of the projects won by Turkish businesses. In 2013 there were already 1500 Turkish firms operating in Kurdistan, but the military conflict that developed afterwards, and the advance of the Islamic state reduced trading, and economic activity in general. Due to the budgetary resources held back by the federal government of Iraq the Kurdish government could not finance its own investments. Thanks to good political relations (Ankara stood by Teheran in the nuclear dispute) Turkish-Iranian trade exceeded 21 billion USD in 2012. The suspension of international sanctions promised even better prospects because on 1st January a preferential agreement came into effect that enabled lower customs tariffs, and higher quotas on almost 300 products. That created more favourable situations for numerous Turkish industries in the Iranian market , and plans suggested that bilateral trade would multiply within a few years. Reality, however, was disappointing. Despite a beneficial legislative environment trade significantly declined. True, Turkish export increased over the past two years, but with an intensity lower than expected. The explanation is clearly regional political disagreements. In February 2017 the Turkish economic minister’s plan to visit Teheran to breathe new life in economic relations went astray. The Syrian economy saw also rather beneficial processes get underway in the 2000s that were disrupted by the civil war breaking out in the wake of the Arab spring in 2011. From 2012 onward import from Syria stopped practically fully, while different tendencies worked in the opposite direction: following a short decline Turkish export started to rise again in 2013, and approached its previous values. Its structure, however, significantly changed: previously the main export goods were lasting consumer goods from Istambul and its environs, while today the same is comprised of foodstuffs and consumer staples. Turkey’s share of Syrian import has risen above 20% from 9% in 2010. The number of Syrian firms established in Turkey suddenly rose in 2013, even though total investment remained at a negligible level given that most micro businesses were registered by Syrian refugees to ensure their own livelihood. Syria has become the greatest beneficiary of Turkish aid. TIKA data suggest that 3 billion USD is being spent annually on Syrian refugees coming in the country. Israel and Turkey used to be important partners to each other traditionally even though political tensions of the past years left their mark on their excellent former cooperation. Import from Israel between 2011 and 2016 dropped to 2/3 of its previous rate, and Turkish export grew by almost as much. Turkish exports consist of vehicles (cars, buses), electronics, and metallurgical products (iron and steel), while import is mostly processed oil industry items and products of the machine industry. Previously one of the main markets of Israel’s defence industry export was Turkey, and the deterioration of political relations also hit this area the most severely. Trust, however, did not return even as relations normalised, and so Israel does not find that this the right time to revitalise relations. Apart from trading in commodities the trade of services (tourism), and the construction industry are equally important, and the expected rise in these areas ensures Turkey useful opportunities. The re-construction works in Gaza are a significant factor for the construction industry where Turkish firms were granted contracts worth about 1 billion USD, and Turkey may have special status in the Palestinian areas. For Israel Turkey grew in significance again due to the natural gas resources in the Mediterranean as the export route to Europe of the recently found gas leads through Turkey. The pipeline called ‘Peace’ bringing the gas to Turkey, and from Turkey to Europe costs about 4 billion USD. Economic relations with GCC countries developed also fact with bilateral trade rising from 1.5 billion USD in 2002 to 16 billion in 2016. The most important partner is the UAE, and Saudi Arabia. Base materials for the construction industry , and products manufactured by the processing industry (e.g. defence industry) having higher technological content have been added to the goods traditionally exported to Turkey (foodstuffs, textile), and mostly oil industry commodities are purchased in return. Saudi Arabia supplied approximately 10% of Turkish crude export in 2014, but the proportion of the chemical industry is also on the rise. Turkish construction firms are important players in the region in bilateral relations with prices and quality. GCC countries are important investors in Turkey with just below 1 billion USD coming from gulf states in 2012, and even in the past years the typical value of annual investment moved around 500-800 million USD. Regional capital, however, fails to substitute for European capital in Turkey despite its increased significance. The most important investment is that of Saudi Oger Telecom purchasing 55% of Türk Telecom in 2005, but investment firms and banks (e.g. Abraaj Capital or Investcorp Bank), and/or government funds (eg. Kuwait’s Reserve Fund for Future Generations) also acquired shareholdings in numerous firms, and property acquisitions in Turkey have also become popular. GCC banks have entered the Turkish banking sector, and are very active in selling financial instruments in line with the teachings of Islam (i.e. not using the concept of interest). Apart from that GCC countries are not only purchasers of Turkish agricultural products, but also investors in Turkish agriculture, even if sales of arable land incited outrage among parts of the Turkish population. Politics makes economic relations fragile; it had a role in preventing several investment projects, and the GCC-Turkish FTA dragging out since 2005 has also slowed down partly on account of political factors. Table 9 Turkish foreign trade with countries of North Africa (million USD) Export Import 2001 2006 2011 2016 2001 2006 2011 2016 Algeria 421 1021 1471 1736 1064 719 1150 464 Egypt 421 709 2760 2733 92 393 1382 1443 Libya 67 489 748 906 848 241 140 161 Morocco 98 551 920 1469 38 174 419 918 Tunisia 141 324 802 911 73 150 250 214 Source: TurkStat Egypt has also become an important partner to Turkey in the post-2007 period. The FTA between the two countries came into effect in 2007. Turkey immediately abolished all customs tariffs, but Egypt only agreed to do the same over by 2020, a transition period of 12 years. Bilateral trade peaked in 2012 (at over 5 billion USD), but has slightly declined since due to the change of political circumstances. Bilateral trade is characterised by major Turkish surplus with exports of the iron and steel industry, and vehicles, and import consists mostly of plastic, and other chemical industry products. Turkey invested nearly 5 billion USD previously in Egypt, but the plants that employed a large number of local employees exported most of their output, and closed down following the unrest in 2011, and after a short period back in production in 2013, they closed again following the removal of Morsi from power. In 2017 hopes of a new beginning flared up as both Turkey, and Egypt have an interest in settling their economic relations despite the political fault between the two countries seeming unbridgeable for the time being. As for Libya increasing Turkish export, and shrinking import used to be typical. Prior to the Arab spring Turkey had increasing economic interests in Libya in projects worth almost 28 billion USD. All ‘got stuck’ in 2011 as due to the civil war even diplomatic missions left the country in 2014. In 2017 there was a faint hope that the situation in Libya would normalise, and Ankara was among the first to re-open its diplomatic mission in Tripoli. Turkish ENKA Teknik continues the construction works on one of Libya’s most important investment project the gas turbine operated 160 megawatt Obar power station that stopped in 2013 little short of completion. The share of the Maghreb countries (Morocco, Algeria and Tunisia) did not rise significantly in Turkish foreign trade; it negligibly exceeds 5 billion USD meaning that it lags behind other countries of the neighbouring regions in terms of growth dynamics. Bilateral relationships, however, are relatively diversified even in comparison with EU-Maghreb trade, which makes also the Maghreb countries interested in developing relations. The main Turkish export commodities are vehicles, electronics, and textile industry articles, and iron and steel products. Import means chemical products apart from crude oil, and natural gas, and, as for Morocco and Tunisia fertilisers, and clothing items. For the main hydrocarbon exporter, Algeria the negative commercial trend of the pre-2000s period reversed and now the balance, here, too, is positive for Turkey (similarly to Morocco and Tunisia). While the FTA has been in effect with Tunisia since 2005, and Morocco since 2006, the same is missing with Algeria. As Algeria concluded an FTA with the EU, it comes as a major disadvantage for Turkey as the volume of bilateral trade is calculated to have shrunk by about 15%. Maghreb are likewise a not insignificant target area for Turkish capital investment. In 2013 the Toysali steel plant invested 750 million USD in erecting a steelmill in Algeria. Besides that Turkish businesses had a share of nearly 6 billion USD in Algerian projects (hospitals, damns, motorways, tunnels, and ports). The role of the public sector is significant in the Algerian economy, and even though partial privatisation has long been on the agenda, the public sector plays a significant role in the economy, which means further opportunity for capital investment. In Tunisia there was 200 million USD worth of Turkish capital investment between 2007 and 2011. The influx of private capital slowed down thereafter, but official development aid came more generously: Ankara provided support of 500 USD (aid, and soft loans) to Tunisia, and the country became one of the main beneficiaries of TIKA. In Morocco, too, capital equal to about 240 million USD was invested by Turkish firms over the past years, and they also partners in numerous construction projects. The role of Turkey has significantly increased among the regions around it, and more specifically, in the Middle East region. Turkey has managed to turn into what American foreign policy has long wanted it to be: the model state of the region. However, it owed its new status not to any external power, but only to itself. It was partly due to a conscious foreign policy strategy that initially built up the image of the reliable Turkey on the basis of the ‘zero problem’ principle, but later it focussed on its political, and economic objectives, and was even open to confrontation to strengthen Turkish positions. The political structure was an important ingredient to becoming a model that successfully ‘married’ democracy with Islamic ideology. Part of the success was the fast growing economy producing a variety of commodities making the country a primary trading partner to numerous countries in the region. For a long time both the Turkish political model, and the growing economy counted as a factor contributing to the region’s stability that squared with the US’s, and the EU’s policy concerning the region. Turkey’s growing role in the region was viewed as a welcome fact from the point of view of external powers. The developments in the Middle East following the Arab spring (civil war in Syria and Libya, restoration in Egypt) and the respective responses by Turkey in many respects question the effectiveness of Turkish endeavours of foreign policy, and foreign economic policy. After being the model (düzen kurucu) in previous years Turkey encountered problems, and resistance with increasing frequency. All that significantly deteriorated the favourable image built up during previous years even in the case of countries of the Middle East. 6.3. Caucasus and Ukraine Historically, the Caucasus was of unique importance for the Ottoman Empire sometimes as an occupied region, and at other times as a plain neighbouring one, but when still part of the Soviet Union it had little relevance by itself for Turkey. That was where the border between the Eastern bloc and NATO ran in the years of the cold war, and that circumstance offered little opportunity for opening relations. The 1990s brought a new chapter in the history of Turkey and the region, and a similar situation emerged with the Ukraine winning its own independent statehood. Political relations The relations of Caucasian states winning their independence were overshadowed by conflicts suppressed during the Soviet era. The conflict concerning the status of the Mountain Karabakh and where it belongs erupted as early as 1988 when the Soviet Socialist Republic of Armenia claimed back the area granted by Stalin to Azerbaijan but inhabited by an Armenian majority. The conflict ended up in an armed confrontation which, as the former Soviet republics became independent, escalated into war. In 1994 the two countries concluded a truce helped by international (mainly Russian) mediation, but the conflict has not been resolved up to the present day, moreover clashes claiming human lives became more frequent in 2016. Turkey followed an Azerbaijani-friendly foreign policy that only further deteriorated their relations with Armenia already poisoned by historical experience. Their relations with the third country of the Caucasus, Georgia are well-balanced even if the current state of the Russia-Georgia, and the Russia-Turkey relations influences cooperation. Azeri-Turkish relations are rooted in common culture, and history, and the language that all of them can understand, wherefore they are often called ‘one nation in two states’. Ankara was a supporter of Azerbaijani independence endeavours, of the restoration of Azerbaijan’s territorial integrity, and of the economic exploitation of the Caspian Sea. Bilateral cooperation is a priority for both parties, a fact well reflected by wide-ranging cooperation in the fields of politics, commerce, finance, technology, science, and art. The Turkish-Azerbaijani visa waiver, however, has not yet materialised due to Iran’s hostile intervention. Armenian-Turkish relations has been, since 1915, substantially influenced by the deportation of Armenians living in the Ottoman Empire, i.e. the Armenian genocide. During Soviet times, especially during the cold war the question did not directly reach the level of macro-politics; the Armenian diaspora, however, used all its clout to ensure that the big powers achieve the assumption of historic responsibility by Turkey. In the 1980s the Armenian Secret Army for the Liberation of Armenia headquatered in Lebanon started a series of assassinations against Turkish diplomats setting the objective of forcing Turkey to assume responsibility, pay damages, and liberate the area granted to Armenia under the Peace Treaty of Sèvres. The terrorist attacks, however, were condemned even by the majority of the Armenians. Interestingly Ankara was among the first to recognise independent Armenia in 1991, but Armenians quoted historic grievances, and remained reluctant to open diplomatic relations with Turkey until the latter admitted its responsibility. Borders on roads, and railway between the two countries were opened nevertheless. The Azerbaijani-Armenian strife escalating to war due to the Mountain Karabakh had its implications on the Turkish-Armenian relations, too. Seeing Armenian successes Turkish public opinion was considering the necessity of military intervention, which, however, government was reluctant to launch, and only made advisors, and supplies available to Azerbaijanis. They also actively contributed to the resolution by the UN Security Council declaring that Mountain Karabakh belonged to Azerbaijan, and ordering Armenian troops to leave, and in 1993 they announced an economic embargo together with the Azerbaijanis against Armenians, and closed their borders. Their relationship started to improve thanks to the new Turkish concept of foreign policy, and in 2007 high-level talks took place in Switzerland between Turkey and Armenia in the spirit of Turkey’s policy of ‘zero problem with neighbors’. The Russian intervention in Sout-Ossetia in August 2008 further confirmed for the Turkish government the need for a general settlement and reconciliation in the Caucasus. In the spirit of sports diplomacy Abdullah Gul visited Yerevan to see the Armenian-Turkish world championship qualifier in September 2008 at the invitation of Armenian president Serzh Sargsyan which the Armenian president reciprocated in October with an invitation to the return match. Top level informal talks brought some relief to bilateral relations, but when the secret talks in Switzerland leaked to the public it triggered resentment in the nationalist forces of both countries and Azerbaijan, moreover, even the thought of reviewing the Azerbaijani-Turkish gas agreement emerged. Eventually the agreement signed by the foreign ministers of the two countries in October 2009 in Zurich remained unratified. To reconcile Baku Erdoğan announced that it would make the Turkish action dependent on the settlement of Mountain Karabakh question, in response to which Armenians stopped the ratification process. The reconciliation process has since come to a complete halt, moreover, as the Armenian-Azerbaijani conclict flared up in 2016, relations became tenser again. Turkish-Georgian relations may be labelled outstandingly good, not overshadowed by political problems , leaving economic aspects, and mutual advantages to dominate. A sign of good neighbourhood between the two countries is that their citizens enjoy visa-free travel to each other’s countries, and their ID alone entitles them to cross the border. That is surely one of the reasons why entry by nearly 2 million Georgians was registered in 2015. Turkey was among the first to recognise independent Ukraine; their bilateral relations were settled. However, the 2014 Ukrainian crisis brought with it a new situation whereby Turkey tried to manoeuvre its way between Western, and Russian interests, and concepts. Although Ankara supported the EU’s position in general, it continued to regard Moscow its strategic partner. It recognised the new Ukrainian government in line with Western positions, but not the annexation of Crimea. In observance of NATO’s decision it suspended military cooperation with Russia. Turkish-Russian relations turning sour from mid-2015 brought Turkey and the Ukraine closer together. They agreed on the reinforcement of bilateral defence cooperation, and staged a joint marine exercise on the Black Sea. A reconciliation of Turkey and Russia, however, is expected to bring a setback to political, and mainly military cooperation given that Russia is sensitive to that, but economic relations continue strengthening. On that note the two countries agreed that from March 2017 onward their citizens can enter the other country by simply showing up their IDs, a move expected to boost tourism, and economic relations. Economic relations From among the four countries the Ukraine is Turkey’s most important partner for both its size, and economic weight. Bilateral trade once even exceeded 6 billion USD between 2011, but declined to around 4 billion USD since the beginning of the political crisis in the Ukraine. It is easy to see at the same time that with the dropping of export to Russia in 2016 export to Ukraine increased. Turkey is currently Ukraine’s fifth most important trading partner with a share of almost 5%. Future prospects are promising as following the signing of Ukraine’s EU association agreement Turkey also began talks on a bilateral FTA. Ukraine became a substitute of Russia not only in terms of trading goods. In the first part of 2016 simultaneously to the Russian sanctions the number of Ukrainian tourists to Turkey grew 1.5-fold, which, even so, remains below the number of Russian visitors, but it still fuels hopes for the future. Besides a presence of Turkish subcontractors in the construction industry in excess of 5 billion USD direct investment is also significant. The most sizeable transaction took place in telecom as Turkcell bought 45% of Ukrainian Lifecell for 100 million USD thereby assuming 100% ownership. From among countries of the Caucasus Turkey has practically no economic relations with Armenia, Azerbaijan, and Georgia, however, are important partners. Developing infrastructure is a major contributor to improving relations even if there is still room for further development. The Baku–Tbilisi–Ceyhan oil pipeline was completed in 2006 costing 4 billion USD, and has the capacity of transporting 1 million barrels of oil per day, and is owned by 11 oil firms. The gas pipeline completed simultaneously with it carries 8.8 billion cubic metres per year, and was later extended to 20 billion cubic metres per year. It runs to Erzurum. The two pipelines enable the direct export of Azerbaijani crude oil and natural gas, and made Turkey a key actor in regional energy transit. Apart from the two pipelines, the completion of the Baku–Tbilisi–Kars railway also supports bilateral relations. The previous train connection in the Caucasus crossing Armenia has been down since the closing of the border in 1993, which called for an alternative solution. That is also essential from the point of view of the passenger and goods transportation between Azerbaijan and Turkey, but it also creates a new connection through the railway connection planned under the Sea of Marmora, while it also opens a new connection to Europe including for goods coming from China. All that, however, only adds to the marginalisation of Armenia. Construction work started in 2007, the Georgian section was built using Azerbaijani credit. Completion, originally planned for 2010 was repeatedly delayed, the last deadline being 2017. The motorway connecting the two countries is now in the preparation phase. Table 10 Turkish foreign trade with countries in the Caucasus and Ukraine (million USD) Export Import 2001 2006 2011 2016 2001 2006 2011 2016 Azerbaijan 225 695 2064 1286 78 296 262 278 Georgia 144 408 1092 1176 127 344 314 212 Armenia n.a. n.a. 0 0 n.a. 0 0 0 Ukraine 289 1121 1730 1253 758 3059 4812 2547 Source: TurkStat The weight of Turkish regional trading relations grew significantly even though it is only partly ascribable to the completion of regional projects. Turkey’s exports to Azerbaijan tripled up since 2000, and imports have also steadily grown. Although Azerbaijan’s share in Turkey’s total foreign trade is not high, Turkey has become its most important foreign trading partner. Trading volumes between the two countries amount to 1.5–2.5 billion USD p.a. which falls short of the full potential. Moreover, due to declining oil prices over the past years the import potential of the Azerbaijani economy has shrunk, which also put a lid on Turkish export potential. Even within bilateral trade Turkish export (1.2–2 billion USD) significantly exceeds imports (0.2–0.4 billion USD). Turkish export comes mainly from food, textile, construction material, communication, and electronic products, vehicles, and base material for the chemical industry (plastic). A requirement for developing exports is, besides reducing red tape, the simplification, and harmonisation of the Turkish-Georgian-Azerbaijani tariff system. The most dynamically developing branch of bilateral trade with the completion of the oil, and the gas pipeline is hydrocarbons. One of the central questions of gas export is the amount that Turkey will be able to purchase from the Azerbaijan gas, and if it will be granted re-export rights. That is subject to negotiations. Turkey is itself a major market for gas, the second biggest customer of Gazprom after Germany. Gas import from Azerbaijan started in 2007, and by 2009 it reached 5 billion cubic metres mostly by reducing Russia’s share. The most important dispute between the two parties was that the previous agreement promised 6.6 billion cubic metres of gas to Turkey at a relatively low price of 120 USD/1000 cubic metres, but Turkish BOTAS insisted on the re-export option, which would have resulted in significant profits, and would have given Turkey a role similar to that of Gazprom. Turkish firms became the most important investors in Azerbaijan besides American and British firms. As far back as 2000, 1300 Turkish firms operated here, and their number now exceeds 2600, thus Turkey had the greatest share among foreign investors in Azerbaijan based on the number of firms. Turkish firms invested 4.5 billion USD over the past years in Azerbaijan becoming the no. 1 target country of Turkish capital. Turkish businesses are active in energy, telecom, tourism, and some branches of the processing industry, and the financial sector. Another priority target of Turkish capital has been the construction industry since the early 90s. In this area area Turkish investment exceeded 700 million USD. TPOA (the Turkish state oil firm) and Turkcell, one of the biggest Turkish telecom providers entered the market as investors relatively early on, and TPAO’s investments in energy amounted to more than half of the Turkish capital invested. DHT Metal, a subsidiary of Turkish DHT Holding has been present in the Azerbaijani market since 1996. In 2009 it launched a major investment project, a 200 million investment in Baku. The plant employs more than 1000, and produces 450 thousand steel per annum. DHT holding wanted to be an actor in the steel industry, and agriculture, and planned the erection of a sowing seed plant investing 22 million USD. In 2010, however, DHT Holding suddenly sold its Azerbaijani interests (besides DHT Metal it sold Azeryem, Azertoxum and Azerargo), and, on top, it sold it to Azerbaijani buyers, which the owner DHT explains by the deteriorated relationship between Dağıstan Turanlı and the Azerbaijan authorities. Another important investor is Azerbaijani interest of Turkish Coca Cola İçecek, Coca Cola Baku that builds a new bottling plant in Azerbaijan investing 100 million USD. The plant is going to be an important production base of the company serving 350 million consumers in almost 20 countries producing 52 million bottles per year. The company present in the country since 1994 is a major taxpayer, and has contributed 95 million USD annually in taxes to the Azerbaijani central budget. But perhaps even more important than capital was the business experience and the know-how that the Turkish brought to Azerbaijan. During the past years as oil and gas production came in full swing Azerbaijan became an increasingly important exporter of capital. The primary target of Azerbaijan is Turkey where their investments so far equal 3 billion USD over the past years. Azerbaijan oil giant SOCAR buying up Turkish Petkim chemical company, and building a refinery (Ceyhan) using Azerbaijani oil will become a significant actor of the world market. SOCAR prepares to invest a total of 10 billion USD in Petkim, which, when complete, may well reduce Turkey’s chemical imports now 70-75% to 30%. Besides, SOCAR, together with the Palmali group purchased for 520 million USD a 50% stake in Tekfen Insaat, one of Turkey’s biggest construction firms. Economic relations with Turkey are essential for the Nakhchivan area, part of Azerbaijan, which borders Turkey, but not the mother country. Numerous political positions have been created over the past period to strengthen cooperation, and more powerful activity of the corporate sector is being encouraged at business forums. In addition, the construction of the new 200 km gas pipeline between Igdir and Nakhchivan, and the railway connection between Nahicsevan and Turkey is likewise necessary. Turkish experience in human resource development is similarly important for independent Azerbaijan. The activities of Turkish businesses and educational institutions have greatly contributed to the strengthening of bilateral economic relations. Cultural cooperation is also close between the two countries, and currently Azerbaijani students are the second largest group of foreign students after North Cyprus at Turkish universities. Also, a large number of schools, and universities founded by Turkey operate in Azerbaijan. Turkish-Georgian trade has also increased recently. Although a total volume of 1.4 billion USD does not seem significant in terms of magnitude it is still a considerable figure in the light of the Georgian economy. With 17% of commodities imported from Turkey, it is the most important source of Georgia. Under the EU association agreement Georgia concluded an FTA with the EU, so now negotiations are in progress on Turkish-Georgian free trade. Economic relations are particularly important. While for Ankara Georgia is important as a transit country of Azerbaijani import of crude oil, and natural gas, and commodity trade, due to the mutual economic embargo between Georgia and Russia since 2008 Turkey has become Georgia’s most important trading partner. Turkish businesses are particularly active in Georgia with construction firms realising more than 200 investment projects worth 3.5 billion USD. A Turkish company, TAV has modernised of Batumi international airport which – due to its proximity to the border – Turks may use as their domestic airport. Turkish experts play an important role in developing the Georgian army, although they have to be careful providing their assistance if they are to maintain their good relations with Russia.

Master's degree - ELTE University Budapest

Years of experience: 34. Registered at ProZ.com: Jan 2019.

N/A

memoQ, MemSource Cloud, Smartcat, Trados Studio

English (PDF)

Bio

I am a top-class English-Hungarian (and Hungarian-English) translator just about 30 years in the business. I have always regarded translation as a lifestyle, and made a point of continuously improving my skills.
I have worked in practically every possible area one can think of including quality assurance, law enforcement, accounting, agrochemistry, banking, and labour law.

I spent 20 years teaching English syntax and pronunciation at a teachers training college.

I know how to keep my clients happy.

Keywords: Hungarian, translation, English

Profile last updated
Oct 15, 2020

More translators and interpreters: English to Hungarian - Simple English to Hungarian - Hungarian to English More language pairs

Your current localization setting

Select a language

You have native languages that can be verified

Your current localization setting

Select a language